Jégszív 5. fejezet

Sziasztok! :)
Aki több blogot is olvas egyszerre, az bizonyára olvasta már máshol a következő sorokat.
Igen, igen, sajnos kezdődik a suli, és ebből következik, hogy sajnos kevesebbet tudok majd írni. Így hát, hetente csak egy fejezetet hozok.

Azt viszont ti dönthetitek el, hogy mikor. 

Hétfő, avagy péntek. Oldalt van egy szavazás, válasszatok belátásotok szerint.

Miért jó a hétfő?

A hétvégének ugyan vége, de ma új fejezet

Miért jó a péntek?

Végre vége egy hosszú, fárasztó hétnek, kezdhetem olvasni a következő fejezetet.

Új design. Miért? Nos, ennek oka is van, nem csak azért, mert mér' ne. Tulajdonképpen, mivel találtam egy blogot, aminek a kinézete majdnem kopra olyan volt, mint az enyémnek. Mondhatnám azt, hogy lopta, de ebben nem lehetek teljesen biztos, mivel a képet én is a netről szedtem, biztos ő is. Az már más kérdés, hogy egyéb hasonlóságokat is találtam. :P Meg amúgy is terveztem valami egyedibbet.

Viszont: nagyon szépen köszönöm a több, mint 800 megtekintést! Iszonyúan hálás vagyok! :)
Kommenteket és pipákat még mindig várok, ha tetszett a fejezet, jelezzetek valahogy vissza! :)

Bye: Aryl

~5. FEJEZET~
AZOK AZ IZGALMAS SZÜNETEK...

Az órák igencsak lassan, monotonul teltek. Minden tanár lelkesen köszöntött engem, mint új diákot, és ezt a negyedik órában már kezdtem kicsit unni. Komolyan mondom, rendesen szégyelltem, hogy mindig én voltam a középpontban. És úgy láttam nem csak engem zavart ez a feltűnősködés. 
   Padtársam minden szünetben ugyan azt csinálta, nyomkodta a PSP-t. Ugyan már, az órákon is csak azzal volt elfoglalva. Gondoltam biztos jó pont, ha jegyzetelek neki is, de miután oda adtam Arminnak, egyszerűen csak visszautasította. Azzal magyarázta, hogy ő bizony mindent felfogott abból, amit mondott a tanár, mellesleg a tesója biztosan jegyzetelt, majd elolvassa azt. Hát, jó.
   A szünetekben általában odajött hozzám valaki – legtöbbször Iris – így velük voltam elfoglalva. Sikerült megismernem egy kicsit közelebbről is a többieket, bár inkább csak hallgattam, amit beszéltek, és nevettem a poénokon. Persze minden ember megkérdezte tőlem, hogy honnan jöttem, melyik suliba jártam, és ha épp akadt ott egy haverjuk, akkor hogy ismerem-e? Nagyjából megjegyeztem, hogy ki kicsoda, bár beletelik majd egy kis időbe, amíg ezt rögzítem is, mert ha jól rémlik, eleinte Armin nevére sem emlékeztem. Mondjuk akkor még nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget egy srácnak, aki képes feltörni valaki telóját Castiel csettintésére.
   Rogue-gal és Hófehérkével* ezután már nem találkoztam, legalábbis a szünetben nem. A Vörössel ugyanis azonos az órarendünk – ami szörnyen boldoggá tesz, főleg ha arra gondolok, hogy bármikor, mikor meghallotta a nevemet, gúnyosan sziszegni kezdett. Na, olyankor minden erőmet arra összpontosítottam, nehogy fejbe vágjam valamivel, mert egy idő után már rohadtul kezdtem unni.

   Az egyik szünetben, mikor épp senki sem stoppolt le magának, a helyemen ültem és átnéztem a jegyzetfüzetem, s hogy mit kell beszereznem még. Normális esetben a telefonomba írtam volna - ugyanis sokkal gyorsabban megtalálom az emlékeztetőket, mint egy apró kis fecnin, amit 5 perc alatt is képes vagyok elveszíteni -, de ugye órákon mobilt nem használhatok. Pedig a Black Berry-m* igazán okos kis készülék, percek alatt felvehettem volna akár még a hangokat is, és egy helyre menthettem volna az írással vagy képekkel/dokumentumokkal. Telefon téren igen csak mániákus vagyok, szeretek hencegni vele, hogy az én BB*-m ezerszer jobb, mint a százkilencven nem tudom hány ezer forintos gagyi-fon*.   Éppen ebben a csodálatos eszközben nézegettem a képeimet, mikor Armin megszólalt.
- Ez az! Kész a következő quest* is! – nyújtotta a kezét, hogy pacsizzak le vele. Nem volt számomra meglepő, ösztönösen tartottam a kezem egy high five-ért - csak úgy, mint ezt megelőzően még öt másik alkalommal -, le sem véve a szemem a telefonom képernyőjéről.
- Mivel játszol?
- Monster Hunter – mutatta ide a képernyőt.
- Aha, értem…
- Ne kezdd ezt megint, azt hiszed nem tűnt fel, hogy ha ezt mondod, akkor nem is figyelsz rám?

Okos! Ezek szerint az agyában nem csak a szörnyeknek van hely.

- Már hogyne figyelnék! A Monster Hunter-rel játszol, amiben megöltél egy újabb lényt… Nem nehéz kitalálni, mivel az előző órákban is ugyan ezt csináltad. Csak gondoltam, azóta biztos találtál valami izgalmasabb játékot.
- Ez egy nagyon is izgalmas játék! Képzeld…
Na, és nagyjából innentől kezdett el beszélni olyan dolgokról, amik engem abszolúte nem kötöttek le. Kezdve egy szárnyas élőlénnyel, a Kutku-val* - amit sikerült megölnie a küldetése során -, majd áttérve a WoW-ra, amivel játszani fog, ha hazaér. És miközben darálta nekem az infókat, én szépen, nyugodtan és választékosan válaszoltam mindre, egy ,,aha értem”-mel.

   Körülbelül 7 perc múlva érkezett izgalmas társaságunkba Rosalya, aminek én speciel nagyon örültem. Végre valaki, akivel másról is lehet beszélni!
- Mi az a WoW? – tette fel a kérdést, ugyanis épp egy olyan pillanatban toppant be, amikor Armin erről magyarázott. És én még reménykedtem, hogy más lesz a téma.
- Wigyázz oldalba Wáglak – nevettem el magam, miután kitaláltam ezt a remek szóviccet.
- Nem! A WoW az egy… - kezdett bele Armin a szövegelésbe, de körülbelül minden második mondat után, Rosa értetlen fejjel bambult rám, aztán miután én is csak számat húzva vállat rántottam, ráhagytuk Arminra. Amikor ő épp nem ránk figyelt - hanem a PSP-t bámulva magyarázott -, Rosalya elővette a telefonját, majd pötyögni kezdett. Miután végzett, a pad alatt átnyújtotta, s én elolvastam, amit írt nekem.

,, Ma suli után talizunk páran. Nem jössz? ;)”

Bepötyögtem az üzenetem, mi szerint sajnos nem tudok, ugyanis már megbeszéltem barátnőmmel, hogy órák után együtt ebédelünk a plázában. Óvatosan visszaadtam a telefonját, majd kíváncsian fürkésztem tekintetét. Láttam, amint lebiggyeszti dús, rózsaszín ajkait. A következő üzenetében azt írta, hogy hívjam őt is, elvégre minél többen vagyunk, annál jobb. Lassan bólintottam, majd tátogtam – mivel a chatelést már untam így fél méteres távból -, hogy ,,majd megkérdezem”.
- Hé! Ti nem is figyeltek rám! – nézett ránk szúrós szemmel Armin. Na, ezt vártam. A pillanatot, amikor leesik neki, hogy rá se bagózunk.
- Tényleg nem. Ott leragadtam, hogy Orc*, és elég is volt belőle ennyi – válaszolt Rosa, a körmeit piszkálva.
- Az még tökre az eleje volt! Ott még csak a fajokat magyaráztam!
- Aha, értem… - nyögtem be a szokásosat.

-  Rebeka! Te sem figyeltél? – nézett rám, bennem az utolsó esélyt látva.
- Én már mondtam, hogy ismerem! Amikor beléptem a játékba, már volt szerencsém ezekhez a lényekhez – bár meg kell mondanom, a belfeket* leszámítva egytől-egyig rondák voltak.
- Na, jó! Nekem mára bőven sok a misztikus világból, és ezzel együtt Arminból is. Ne vedd sértésnek – tapsolt egyet Rosa.

Ezt hogy ne venné sértésnek?

– Kérdezd meg a barátnőd, hogy van-e kedve jönni, és szólj, hogy akkor hogy döntöttetek. Feltéve, ha Kocka* is megengedi, és nem köt le az ökörségeivel – nézett itt Arminra.
- Hah, tőlem aztán mehetsz… - forgatta meg tengerkék szemeit.

Áucs… Ez nem volt túl kedves.

De minél többet néztem, Armin szemei annál inkább elvarázsoltak. Pontosan ugyan olyan színűek, mint az egyik ismerősömnek, akijét szintén 0-24-ben képes lettem volna bámulni. Vincent… Még most is tisztán emlékszem rá, elvégre több mint három évig szerelmes voltam belé – de persze maradt plátói. A legtöbb, amit kaptam tőle az egy ,, de szép hosszú a hajad” volt. Ami az egyik unokatesóm szerint egy szerelmi vallomás, de a kis tíz éves fejével nem sokat érthet hozzá. Bár én meg se mukkanjak, mert neki már féléves kapcsolata volt, holott én playboy helyett maximum a minimax műsoridejét adtam volna a kezébe.

   Ez után nem sokkal – bár fájt érte a szívem, haha, de – otthagytam Armint. Elvonultam egy kevésbé zajos környékre, mondjuk egy iskolában azért ez csak nem lehetetlen feladatnak bizonyult. Tárcsáztam Doroti számát, s reméltem, hogy nem merült el annyira a firkálásba, hogy ne vegye észre a mobilját. Nos, az első pár kicsengés nem sok jót sejtetett. Az ötödik után már erősen kételkedtem, hogy egyáltalán felfogja-e venni, de azért még nem raktam le. Szerencsémre végre meghallottam barátnőm hangját a vonal másik végén, aki sűrű elnézést kérések közepette szólt bele a telefonba. Nos, igen. Dorotinak híres jó régi szokása, hogy állandóan bocsánatot kér, nem is egyszer, és olyan dolgokért is, ami abszolút nem az ő hibája volt. Egy ideig aranyos, de amikor véletlenül belerúg a lábadba, aztán lehajol, hogy elkezdje puszilgatni, az azért már kevésbé ilyen ,,cuki”. Főleg nyilvános helyen.
   Miután felvázoltam neki a helyzetet az új suliról, s nagyjából eldaráltam a szokásos ,,minden oké, tök kedvesek” szöveget, rátértem a lényegre. Elmondtam, hogy mit tervez újdonsült barátnőjelöltem, Rosalya, és hogy Dorotit is szívesen látná. E-hír hallatán drága barátnőm borzasztó lelkes lett, és nem csak azért, mert jól érzem magam, szereztem úgymond ,,barátokat”, de még találkozok is velük, sőt mit több, még ő is jöhet. Azt hiszem, feldobtam a napját. Elvégre még sosem mozdult ki, csak velem vagy a szüleivel, s bőven antiszociálisnak mondható személyiségével most nagyon örül a szája. Mondjuk sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a válasza. Még beszélgettünk pár percet, ám ez után feltűnt, hogy a hosszú szünetnek igencsak a végén járhatunk, mivel mindkét vonal végén olyan különös és zavaró csend volt. Beletelt néhány percbe, mire leeset, már egy ideje bizony tart az óra. Erre abból jöttünk rá – mert a némaságból bizony mi még nem sejtettünk azon kívül semmit, hogy végre tudunk beszélni, pedig igazán nem nehéz kilogikázni a dolgokat – hogy Doroti igazi nevét kezdték kiabálni, amit a tanárok és időseken kívül senki sem használ. Igen, nos, a Doroti egy becenév, amelyet azért kapott, mert mikor a húga még csak két éves volt, félre mondta, az egyébként igen könnyen megjegyezhető nevet, de mindegy. Amikor meghallottam a telefonon keresztül is tökéletesen hallható ,,Dorine Bourbon!” kiáltást, rögtön tudtam, hogy a vén szipirtyó tanára keresi. Nem, náluk nem szórakoznak olyasmivel, hogy kiküldjenek gyerekeket, akik megkeresik a hiányzó személyt, ott a tanár maga megy, így ha olyasmin kapják a lógós diákokat, ami sérti a házirendet, azonnal tudnak neki büntetést kiszabni, és még csak az esélye sincs meg annak, hogy a kiküldött gyerekkel elhallgassák a történteket. Így volt ez drága barátnőmmel is, aki gyorsan elköszönt, majd lecsapta a készüléket.

   Jajj, talán nekem is be kéne mennem.

Igazán nagy mázli, hogy még az elit iskolákban is késhetnek a tanárok, és persze meg is teszik – legalábbis a jó fejebbek. Így még sikerült úgy besurrannom a terembe, hogy senki sem vett észre. Szegény Doroti, ő bezzeg pórul járt.

   Miután az utolsó órának is vége lett, gyorsan elpakoltam a cuccaimat, intettem egyet a még mindig a padon gubbasztó Arminnak, majd megindultam Rosalya irányába.

- Akkor indulhatunk? – mosolygott kedvesen Rosa.

- Lehet egy gyors kérdésem? – álltam meg.

- Mondd csak.

- Miért érzem úgy, hogy jön velünk a két haverod is?
- Kikre gondolsz? – döntötte meg a fejét, jelezve, hogy ötlete sincs miről hablatyolok.

- Hát a Vörire* meg ,,Lys-drágára”.

- Ja, hogy ők. Nos, jól érzed – nevette el magát. Ó egek, ez most komoly? Tényleg velük megyünk? Lottóznom kéne.

- Hááát, repesek.

- Miért, gond van velük?

- Ecseteljem? Oké. Kezdjük Castiellel, aki egy kőbunkó, egója, mint egy ház, mind-e mellett úgy tesz, mintha minimum a világ közepe lenne. Aranyos egy kis feje van, de a haja igényesnek cseppet sem mondható, elvégre tekintve, hogy a feketére nem igazán fog a vörös hajfesték, előtte le kellett szívatnia a fejét, ami ugye egészen konkrétan teljesen szétcseszi az ember fiának haját. Bírom a beszólásait, de néha a hátam közepére nem kívánnám, pedig nem igen ismerem még. Na, erről ennyit. Lysanderre negatívat nem tudok mondani, de ha Rogue-gal barátkozik, akkor erősen részvétet kell nyilvánítanom neki.

- Hű, jól leírtad Castielt. Ismerem már egy ideje, de én sem tudok ettől sokkal jobb körülírást adni róla. Tényleg ilyen, bár olykor kiszámíthatatlan, és nem ismered még elég jól ahhoz, hogy tudd, miről beszélek. Lysander… nos, ő Lysander. Híresen nagy tehetsége van a dolgok elvesztéséhez, úgyhogy semmilyen körülmények között ne bízd rá egyik cuccodat sem, sőt, semmilyen fontos feladatot, mert nyakamat teszem rá, hogy kimegy a fejéből. Ebből adódik az is, hogyha neki ihlete van, akkor senki sem zavarhatja, mert könnyen elfeledi a legjobb gondolatait. Ő ugyanis egy kis író palánta. Romantikus verseket ír, de ne nagyon akard látni, mert csak a bizalmasainak mutatja meg, és amúgy is utálja a kíváncsiskodókat. És ha jóban akarsz lenni vele, akkor kerüld az öltözködésére tett gúnyos megjegyzéseket, mert ugyan udvarias módon, de szép szóval mondva; elküld a francba.

Miután meghallgattam Rosalya intelmeit, lassan bólogattam. Hmmm, ezek szerint eléggé ügyelnem kell rá, kinek mit mondok. 
   Kiléptünk a bejárati ajtón, majd egyenesen kifelé indultunk. A kapuban egy barna copfos lány állt, egyik lábáról a másikra lépkedve, türelmetlenül várt már ránk.
- Ott van Doroti - böktem meg a mellettem sétáló Rosát.

* Hófehérke = Lysander
* Black Berry = telefon márka
* BB = Black Berry rövidítése
* gagyi-fon = I phone
* quest = küldetés
* Kutku = egy szárnyas élőlény a Monster Hunter nevű játékban
* Orc = egy faj a WoW-ban
* belfek = blood elfek, vér elfek, egy faj a WoW-ban
* Kocka = Armin
* Vöri = Vörös, Castiel