Jégszív 6. fejezet

Üdv minden kedves olvasómnak! :)

Nagyon szépen köszönöm a több, mint 1000 megtekintést! :3

A szavazás ugyan még nem zárult le, de gondoltam az új fejezetet azért kirakom még ma. Ha a végeredmény majd pénteket fog mutatni, akkor se most péntekre várjátok, hanem jövőhétre. :) Sajnálom, de nagyon húzós napjaim lesznek, ezért tudok csak egy részt hozni mostantól. 

Lehetséges, hogy amennyiben egy-egy alkalommal nem tudom hétfőn hozni a fejezetet, akkor péntek lesz belőle. Persze ezt majd előre jelzem.

Várom a véleményeket a fejezetről! :)

Legközelebb nagyobb táskát kell vinnem az első napon, ugyanis én balga azt hittem, hogy minden belefér majd ebbe. Hát, nem. 16 kg tankönyvvel tértem haza, pedig csak öt olyan tantárgyam van, amiből könyvet is kaptam. Hah :D

Üdv: Aryl

~6. FEJEZET~

A PIHENŐ

- Sziasztok! – köszönt Doroti széles mosollyal az arcán. Barátságosan átöleltem barátnőmet, majd félig Rosa, fél Dori felé fordultam. 

- Rosalya, ő Dorine, de mindenkinek csak Doroti. Doroti, ő pedig Rosa.

Gyorsan üdvözölték egymást, aztán el is indultunk. Út közben kiderült, hogy összesen hatan leszünk, és abból hárman (Castiel, Lysander és Iris) már ott vannak a helyszínen. Ami amúgy hol is van?

   Az úton nagy részben beszélgettünk, s annak főként örültem, hogy Doroti egészen megnyílt Rosának. És az is kiderült, hogy újdonsült fehér hajú barátnőm imád ismerkedni, és nagyon jó a témák terén.

- Ugye nem bánod, ha én a rendes neveden szólítalak? – fordult Rosa Doroti felé. 

- Ööö, nem. Elvégre az az igazi nevem, ha az könnyebb neked, nyugodtan – mosolyodott el.

- Csak mert nekem egyszerűbb a Dorinét megjegyezni, és sokkal szebbnek gondolom.

- Oké, persze.

Adtunk egy kis útmutatást, mire számíthat Dori, ha találkozik a három másik haverral. Bár Lysanderről én magam se tudtam sok mindent mondani. Róla inkább Rosa beszélt, de Castielnél azért már nekem is kinyílt a csipám.

- Előre szólok, ő egy tapló. Néha vicces és kedves, ahogy játszik a szarkazmussal, de van, hogy borzalmasan idegölő, és cseppet sem figyel az emberre.

- Ez pont úgy hangzott, mintha a barátnője, vagy ex barátnőjeként mondtad volna – nevetett fel Doroti.

- Isten ments! Még csak az kéne – tettem fel védekezően a kezeimet. 

   Ezután haladtunk tovább, mint utólag kiderült; a parkba. Állítólag van ott egy olyan terület, ahonnan rá lehet látni a növényekre és fákra, de nincs ott semmi, néhány padot leszámítva. Épp ezért tökéletesen alkalmas Castiel számára, mert a cigi füstjével nem zavar másokat, Lysandernek pedig elvileg ihletet ad.

Mikor megérkeztünk, a két srác és Iris már tényleg ott voltak. Vöröske a szokásos tevékenységét végezte, mégpedig a zenehallgatást, szájában egy szál cigivel. Mellette Iris mosolygósan nézett fel az égre. 

Van ott valami? Mit kell nézni? Bár biztos izgalmasabb, mint Castielt bámulni, aki fújja ki a tömény nikotint.

Lysander a velük szemben lévő padon báambult a jegyzetfüzetét lesve, és meg kell hogy mondjam; így hárman nem keltették túl izgalmas társaság látványát.

   Alig néhány másodperc telt el, de mikor Iris megpillantott minket, egyből felpattant és rohant felénk, mint aki megkergült - mondjuk abban a roppant érdekfeszítő némaságban én is valahogy így reagálnék egy hús-vér ember érkezésére. A hirtelen mozdulatra Castiel is felkapta a fejét, majd mikor megpillantott engem, láttam a szemében a csalódottságot. Felvonta a szemöldökét, majd újra elmerült világában.

Cöh… Lehet ez ettől bunkóbb? Költői kérdés, mert a választ még én is tudom.

Azonban nem sokkal később leesett a kis Rogue-nak, hogy nem egyedül jöttem. Az eddig a hátam mögött lévő Doroti mellém sétált, majd Rosa is követte példáját. Lysander – úriemberhez méltóan – elrakta eddigi szórakozását nyújtó eszközt, a jegyzetfüzetet, majd felállt és felénk fordult. 

- Na, csak hogy megjöttetek! – szólt hozzánk Iris. – Üdv, Iris vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek! – mosolygott kedvesen barátnőmre.

- Én is! A nevem Dorine Bourbon, de szólíts csak Dorotinak.

- Dorine?! – kapta ki a füléből a headset-et Castiel, majd megindult felénk. – Te nem a Holy-ba jársz? - torpant meg Dorine előtt. 

- Ööö… de. Miért? Honnan ismersz?

Mindenki kérdőn nézett Castielre, várva a logikus választ. Bevallom meglepődtem. A Vöröske ismer egy olyan – már bocsánat – de kevésbé népszerű személyt, mint Doroti? 

- Hah, hallottam egy s mást. Van pár haverom a holy-sok között, meséltek már rólad. 

- Komolyan? – kerekedtek el barátnőm szemei. – Tényleg?

- Azt ne hidd, hogy mindig te vagy a téma. Csak néhány dolgot hallottam. Hogy deszkázol, egy cseppet hiperaktív vagy, meg kicsit idegesítő. 

- Ó, értem… - keseredett el kissé Doroti. – És ha annyira nem vagyok fontos személy, akkor miért jegyeztél meg? 

- Csak beugrott a neved, ennyi. Mikor már hallottam egy párszor, hogy Dorine, Dorine, Dorine, akkor gondoltam rákérdezek, hátha ismerem. De nem, Bourbon vezetéknevűt nem, ezért megjegyeztem. Ennyi az egész – huppant vissza a padra.

- Ő Castiel, és talán szimpatikusnak tűnik, de hidd el, nem az.

- Ó, megszólalt már! – ingatta lesajnálóan a fejét. – Pedig úgy tudtam neked is bejövök – kezdett nevetni.

   Én is elmosolyodtam, majd elhúztam a szám. Nekem? Ő? A gondolattól is röhögő görcsöm támadt.

- Inkább bemutatlak egy kedvesebb személynek – húztam széles vigyorra a számat, Castiel számára minél látványosabban. Az ő válasza egy halk ,,Pfff” volt. 

- Talán inkább én – tette fel a kezét Rosa. Hagytam, hogy fehér hajú barátnőm ismertesse össze őketa másik sráccal. Láttam, ahogy Doroti elpirul, ahogy Lysander megcsókolja a kézfejét. Akaratlanul is elmosolyodtam rajta.

- Szeretsz állni? – nézett fel Castiel.

- Igen. Miért?

- Engem aztán nem érdekel. De nem vagyok fertőzött, ha ettől tartasz – nevette el magát.

- Nem tartok tőle. De már megjegyeztem, hogy egy padon ülni veled nem éppen jó ötlet.

Erre ismételten csak egy szisszenés volt a válasza, és itt abba is maradt a csevegésünk.

Eleinte bármennyire is valószínűtlennek tűnt, idővel Castiel is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Teljesen megfeledkeztem arról a tényről, hogy nem ettem semmit ebédre, pedig eredetileg oda terveztünk menni Dorotival, de úgy láttam, itt sokkal jobban szórakozott.

   Amikor a fiúk épp nem ránk figyeltek – ugyanis lányok vagyunk, néha csajos téma is kell, ami a srácokat nem feltétlen érdekli – akkor mi lelkesen beszélgettünk. 

- Tényleg, a padtársamat Armint, ti láttátok már valaha a PSP-je nélkül?

- Ki az az Armin? – nézett rám kérdőn Doroti.

- Egy elképesztően nagy játékfüggő. Még órán is a kütyüjét nyomkodja. Sőt, mikor véletlenül nekiütköztem a folyosón, még csak fel sem nézett a képernyőből.

- Hahh, és még én vagyok a bunkó – nevette el magát Castiel.

- Neked meg ki mondta, hogy figyelj?! – nézett rá szúrós szemmel Rosa, majd felemelte a mutatóujját.

- Bocs, hogy megszülettem! Legközelebb nem fordul elő! – tartotta fel védekezően bal kezét a Vörös, majd elfordította a fejét.

- Visszatérve a kérdésedre – fordult felém Rosalya – tény, hogy igen ritkán, de amíg Violával járt, addig talán kevesebbet játszott.

- Viola? – gondolkodtam el. - Hm, nem ugrik be, ki lehet.

- Jaaaj, tudod, az a lilára festett hajú, szende lány, aki épp rajzolt, mikor odamentünk hozzá, hogy bemutassalak. 

- Á, hogy a rajzos csaj! Ő járt Arminnal? – néztem rájuk kikerekedett szemekkel.

- Igen, körülbelül egy fél évig – helyeselt Rosa. 

- Elég nehéz elképzelni.

- Miért lenne az? Ha ez a Viola egy csendes típus, akkor jól illik egy kockához, nem? – vonta meg a vállát Doroti.

- Igen, azt hitte ő is. De szakítottak, mert elege lett abból, hogy Armin folyton csak játszik.

- Na, azt meg tudom érteni! – nevettem el magam. – Egy kicsit engem is zavar, de tőlem aztán azt csinál, amit szeretne.

Beszélgettünk még egy ideig, majd mindenki indult a dolgára. Kettes csoportokra oszlottunk. Castiel Iris-szel, Rosa Lysanderrel, én pedig Dorotival mentem haza. Út közben még beszélgettünk, és ő elmondta; mivel szóltam neki, hogy nem fogunk menni ebédelni, ezért ő vett egy szendvicset a büfében. 

Na, remek. Akkor csak én nem kajáltam, ugye? 

Elmeséltem neki mindent, ami velem történt a nap során. Beszéltem neki az érkezésemről, a Castiellel való bájos beszélgetésről és persze a játék függő Armint is megemlítettem, illetve hogy néhány szünetben ő szórakoztatott. 

- Óóó, akkor Armin az esélyes fiúúú? - nyújtotta el a szavakat.

- Nem. Már miért lenne az? Csak a padtársam, ennyi.

- Amúgy hogyhogy a padtársad? Nem volt más hely?

- Hát, én egyedül ültem egy üres padban, ő meg leült mellém. Ennyi az oka.

- Ááá, ez jelent valamit! Nem? - kacsintott rám.

- Armin esetében? Nem. Semmit. Addig észre sem vette, hogy mellette ülök, amíg el nem takarta a világítást Iris, az érkezésével.

- Ahaaa, értem akkor.

Még átbeszéltük egy párszor azt a tényt is, hogy Castiel haverjai Dorotiról beszélnek. Lehet mégsem olyan láthatatlan, mint hiszi. Próbáltunk találgatni, de nem sokra jutottunk. Aztán persze megkért, hogy holnap kérdezzek rá Castielnél.

- Miért nem írsz rá valahol? - sóhajtottam nagyot.

- Nem tudom a facebook nevét.

- Jajj istenem! Mintha ez gond lenne! Keress rá az osztálytársad ismerősei között, hátha ott van. Akkor már amúgy az is kiderül, ki beszélhet rólad Castiellel.

- Ez igaz, de az a baj, hogy Cast tuti vagy ezren ismerik. 

- Cas? Már becenevet is adtál neki? - nevettem el magam.

- Persze! Mindenkinek szoktam - mosolygott. - Te például Rebi vagy, vagy Rebus.

- Áh, értem. Akkor Lysander lesz Lys? Rosalya meg Rosy?

- Aham. Armin pedig Arminci

Na, ezen már elkapott a röhögő görcs. ,,Arminci?" Ez komoly? Tudtam, hogy Dori szeret beceneveket adogatni másoknak, de ez azért tényleg baromi hülyén hangzott.

   Doroti végül rávett, hogy holnap rákérdezzek erre a dologra Castielnél. 

Huh, remek. Úgy kívánom az izgalmas társaságát...

Mikor a sarokhoz értünk, ahol mindig elválunk egymástól, elköszöntünk és megbeszéltük, hogy majd este beszélünk, vagy írunk facebookon.

   Mivel a szüleim még nem voltak otthon, ezért egyedül voltam a viszonylag nagy házban. Bebaktattam a konyhába, majd rászánva magam a főzésre, előkotorásztam a bolognaihoz szükséges hozzávalókat. Felforraltam a vizet, beleraktam a tésztát és amíg főtt, addig összekutyultam az üveges szószt egy kis sonkával -darált húst nem volt kedvem kiolvasztani és megsütni. Amikor a tészta megfőtt, ráborítottam az alapot, ráreszeltem egy kis sajtot, majd enni kezdtem. Elég gyorsan és mohón, mivel már reggel óta nem volt a kezem között kaja, ugyanis annyi eszem persze nem volt, hogy vegyek valahol egy szendvicset. 

   Késői ebédem végesztével felmentem a szobámba. Levágtam az ólom nehéz táskát az ágyra, majd mellette én is elterültem. A mai napon készhez kapott iskola-sálat kiügyeskedtem valahogy a nyakamból, és rendes kislányhoz méltóan, megajándékoztam vele a földet. 

   Kb 5 perc tétlen fekvés után szántam rá magam, hogy kikotorjam a mobilom a farzsebemből, ahol mindig tartani szoktam. Ilyenkor az első teendőm, hogy megnézzem; írt-e nekem valaki.

Bár mégis ki írna, mikor alig vannak barátaim?

Mosolyogva tapasztaltam, hogy hatan is ismerősnek jelöltek. Rosa, Iris, Alexy és még három másik ember az osztályból.

   Miután átnéztem mi kell holnapra, mindet bevágtam a táskámba, ugyanis tanulnom még nem kellett. A legtöbb tanár említette, hogy kérjem el valaki füzetét, mert ugyan még csak ősz van, de a többiek már leírtak néhány dolgot, amit pótolnom kell. Szóltam is Rosának és Irisnek, hogy amit csak tudnak, hozzanak el nekem.

Holnap négy angol óra egymás után?! Azért ez mégiscsak kínzás, nem? Nem? Csak szerintem az?

A nap további részét nyugiban töltöttem. Felnéztem a közösségi oldalakra, és mosolyogva tapasztaltam, hogy Doroti elárasztott engem üzenetekkel. Twitteren tweetelt, hogy épp mit csinál, facebookon megjelölt egy képen, amit a délután folyamán készítettünk. - Mindketten a padon ültünk, hatalmas mosollyal az arcunkon, háttérben a növények pompáztak, illetve kicsit belelógott Castiel is, aki unott fejjel zenét hallgatott. Viberen 56 smiley-t küldött, és  még csak most tűnt fel, pedig valószínűleg egész délután csipoghatott a telefonom. 

   A saját oldalait is frissítette. Tumblr-ön új zenéket adott az oldalához, Instagram-ra feltöltött néhány fotót - szintén a délutánról, illetve magáról, ahogy a tükörben pózol a kölyök golden retriverjével. 

   Este, mikor anya és apa hazaért, elújságoltam nekik az élményeimet az új suliról, bár nem voltam túl bőbeszédű. Sosem tudok sok mindent mondani ilyenkor. Ezt meg kell élni, akkor tudja igazán az ember. Persze ők mindenről hallani akartak. Mondjuk arról azért nem beszéltem, hogy Castiel látta a bikinis képeimet...

   Miután megfürödtem, fáradtan dőltem az ágyba. Nem csináltam ma semmit, még is úgy éreztem magam, mint aki ezer éve nem látott ágyat, így nem kellett sok idő, hogy elnyomjon az álom.

 * Holy = Holy Light Gimnázium, Szent Fény Gimnázium