Jégszív 8. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom, borzalmasan elmaradtam! Majdnem két hete nem hoztam új fejezetet, amit nagyon röstellek, de eszméletlenül elhavazódtam a sulis teendőkkel. Alig kezdődött el az iskola, mi már javában írjuk a TZ-ket, minden héten minimum 3-4 dolgozatot írok, rengeteg nyelvórám van, na, meg már túl vagyok egy szalagavató szervezésen. És akkor a fiúkról persze még nem beszéltem, ami újabb nyomor az éltemben. Új barátok, ismerősök - unszimpatikus tanárok is, természetesen. De igyekszem hozni a fejezeteket, és nem ilyen drasztikus késéseket produkálni. 

Még egyszer sajnálom!

Azért köszönöm, hogy ebben a ,,fejezet mentes" időszakban is itt voltatok, vártátok a fejezetet, és köszönöm a 2000+ oldalmegtekintést!! Eszméletlen! :)

Aryl <3

~8. FEJEZET~

A KÉK SZEMŰ FIÚ

Anya mindig is imádott félreérthetően fogalmazni. Ha volt egy mondat, amit több féle képpen is lehetett értelmezni, azt ő biztosan használta, már csak azért is, hogy megtévesszen. Most is erről volt szó.

~¤~

Amíg kapkodtam a lábamat hazafelé Dorotiéktól, az agyam azon kattogott, hogy vajon ki lehet nálunk. Ki kereshet engem? Tinilányhoz méltóan nem hazudtoltam meg magamat, egyből egy régi ,,szerelmemre" gondoltam, mint potenciális illetőre. Vincent. Tudtam, hogy lehetetlen, azonban titkon reméltem, hogy a bejárati ajtón belépve mégis vele találom majd szembe magam. Aztán beugrott valami. Vagyis inkább valaki. Armin. Ő is kék szemű, nem igaz? De miért lenne nálunk? Az viszont igaz, hogy minden passzol rá. Meg valószínűleg sok száz másik emberre is. De lehet, hogy azért türelmetlen, mert már menne haza játszani. A szeme is stimmel, és ezen kívül még fiú is. 

   Az a csekély személyleírás, amit anya adott, nem volt elég ahhoz, hogy megbizonyosodjak az illető kilétéről. A kombinálás sehová nem vezet, a végén sose azt kapom, amire vártam.

   Dorotiék háza nem épp a mi környékünkön van. A sulim előtti park mindkettőnknek közel van, de a házaink ellentétes irányban vannak, és bár gyalog sem sokkal hosszabb, inkább a buszra szállás mellett döntöttem. Nem gyakran járok vele, jobban szeretek sétálni, és inkább kelek korábban, a gyaloglást választva. Most még a menetrenden is elgondolkoztam, annyira nem emlékeztem merre járnak a buszok. Úgysincs túl messze, három-négy megálló és már szállok is le. 

   Nem volt tömve a busz, de néhányan azért voltak rajta. Ülőhely sem volt, ami igencsak jellemző, főleg délután négy óra tájékán.

   Viszont arra nem számítottam, hogy a következő megállóban egy kisebb hadsereg száll föl. Konkrétan teljesen megtelt a jármű, mozgóhely is alig akadt. A leszálláson nem is gondolkoztam, nem igazán volt lehetőségem arra, hogy két lépésnél többet tegyek. Azt is egyhelyben. Egy körülbelül hét év körüli kisfiú volt bal oldalmon, aki már csak akkor tudott volna jobban megrugdosni, ha a combomig tapos. Nem hiszem el, hogy nem veszi észre, hogy nem a saját lábán áll! 

   A busz hamar megtelt az izzadságtól és fürdés elhanyagolásából eredő bűztől, így a nap nem csak a szemembe sütött, ami már alapjáraton kiégette a retinámat, de a velem szemben álló teltebb férfi hónalját is szagolhattam, mert ő csak fent tudott kapaszkodni. Én meg persze sosem a modellmagasságomról voltam híres, a bő százhatvanöt centimmel nem fogom megváltani a világot.

   Jobb oldalamon egy szőke hajú srác állt, akinek középen ,,felcseszett" haja volt - én már csak így hívom, pedig elvileg zselézve van - két oldalt pedig le volt nyírva. Komolyan mondom, hogy a jobb oldalamon állt, ugyanis helyi menő srác létére feltétlenül a buszon kívánt felszedni egy lányt. És mivel úgyis annyira nyomorgtunk, azt gondolta nem fog nekem feltűnni, ha út közben kissé átkarol. 

   - Már bocsi, de ennyire azért nem vagyunk szűkösen - szólítottam meg.

   - De a hely akkor is több - mosolygott rám féloldalasan. 

   - Jajj, bocs, mindjárt a mellkasodra dőlök, hátha akkor még több lesz - néztem rá lesajnálóan. De unom már az olyan srácokat, akik valami idióta mozdulattal próbálják meghódítani a lányokat. Gondolok itt a moziban ülős, átkarolós-ásítós trükkre.

- Nem bánnám.

Halkan nevetett, de a kezét a világ minden pénzéért nem vette volna le rólam. Nem akartam patáliát csapni a busz kellős közepén, na meg, tulajdonképpen, még ha nem is ennyire, de bőven kaptam mástól is ölelést minden egyes fékezéskor.

   Alig vártam, hogy néhány perc múlva leszállhassak a túlzsúfolt buszról, és magamban el is döntöttem, hogy nem igen szállok rá mégegyszer.

   A házunk felé sétálva még mindig az orromban éreztem a szőke - névtelennek titulált - fiú erős parfümjét. Imádtam ezt az illatot, ezt használja Armin és Vincent is. Helyes volt, viszont borzalmasan tapadós, kiállhatatlan, tipikusan olyan fiú, akinek egy éjszakára kellenek a lányok. 

Szedtem a lábam, mígnem a bejárati ajtó elé értem. Kikotorásztam a kulcsom a táskámból, s a zárba illesztettem. Nálunk mindig szokás, hogy be legyen zárva az ajtó, szinte még akkor is, ha itthon vagyunk. Bár most nyitva volt. Nyilván a vendég miatt, erre gondolhattam volna hamarabb is.

Mikor beléptem a szobámba, hangos üdvözléssel jeleztem, hogy megjöttem. A nappali üres volt, mintha nem lett volna itthon senki.

   Bentebb léptem, levágtam a táskámat a lépcső mellé - hogyha majd megyek fel felviszem -, majd levettem a cipőmet. Ekkor hangokra lettem figyelmes, melyek a konyhából jöttek. Anya mézes-mázos hangon beszélt valakihez. 

   - Milyen aranyos vagy! Egyem a szép kék szemedet! - hallatszott ki. 

Jesszusom! Ha ő tényleg Arminnal beszél, akkor... - léptem be az említett helyiségbe. Anya háttal állt nekem, kissé lehajolva, így érkeztemkor a fenekével találtam szembe magamat. Rajta kívül senki mást nem láttam a konyhában, így elsőre csodálkoztam is, de meg is nyugodtam.

   - Szia! Hol van a srác, aki... - Félbe hagytam mondatomat. Anya ebben a pillanatban fordult meg, kezében tartva egy apró, fekete szőrű kiscicát, gyönyörű kék szemekkel. - Úristen de aranyos! - nevettem fel. - De várj! Ő lenne a kék szemű fiú?

   Anya bólintott, majd közelebb hozta a cicát.

   - Nem is olyan régen szült a szomszéd néni macskája. Ő lett az egyik kis jövevény, és most tíz hetes. Mivel korábban segítettünk neki a ház körül rendet tenni, ezért úgy döntött - ha elfogadjuk - nekünk ajándékozza az egyik újszülöttet.

   - És ezek szerint elfogadtuk, ugye? - vettem karomba az izgága cicust. Mondanom sem kell, eszméletlenül karmolt. Remegett a félelemtől, amit nem is csodálok. Új környezet, ismeretlen emberek, és mind őt nyúzza, mint egy babát. Így éreztem magam én is, mikor tegnap Iris ráncigált.

   - Igen. Adhatott volna egy tyúkot is, de inkább ezt választottam. Bár még ellene is tiltakoztam kicsit.

   - Mármint tyúkot... főtten?

   - Nem pont főtten, de gondolom érted mire gondolok.

   - Igen, értem - bólintottam fintorral az arcomon. Anya mindig is tudta, hogy ki nem állhatom az állatkínzást, undorodok, ha előttem beszélnek akár egy disznóvágásról, vagy egyéb hasonló dolgokról. Így burkoltan célozgatott, és sosem mondta ki konkrétan az ilyesmit, ha jelen vagyok. Vegetáriánus persze nem vagyok, de ha nekem kéne megnyúzni az állatokat, akkor lehet, hogy inkább a vega élet mellett döntenék.

A cica eszméletlen aranyos volt. Nem akartam sokáig zavarni szegénykét, de persze nem bírtam ki, hogy ne játszak vele egy kicsit. El is terveztem, hogy holnap elmegyek a városba - úgyis van egy könyv, amit meg kell vennem irodalomra - és veszek neki néhány holmit.

Anyával megbeszéltük, hogy egyaránt foglalkozunk vele, és persze az ágyra nem szabad felengedni. Ettől az ötlettől nem repestem, ugyanis szívesen aludtam volna vele. Talán ha anya majd nem látja, akkor néha becsempészem a szobámba esténként.

Nevet még nem kapott, ugyanis megmondom őszintén; lány nevek sokkal hamarabb jutottak eszembe, mint fiúk. Mindig is így voltam ezzel, ha valahol nevet kellett adni, inkább lányt választottam, ha volt lehetőségem rá. Egyelőre nem is kapott tartós nevet, csak egy szimpla ,,cica" szóval hívtuk, ha akartunk valamit. Eredeti, mi?

Cica azonban igen lusta volt, legalábbis nem nagyon engedte, hogy gyomrozzam. Kicsit még meg volt szeppenve, de amint elengedtem, megfogta a kis labdáját és játszani kezdett vele. Elvenni sem lehetett tőle, annyira ragaszkodott hozzá.

Este felé abbahagytam a játékot és tanulni kezdtem. A kölcsönkapott füzeteket átmásoltam a sajátomba, megcsináltam a házikat, és nagyjából átolvastam a szóbelit.

Tanulás után felmentem a netre. Facebookon alig voltak fent páran, viszont kaptam néhány barát jelölést, amiket el is fogadtam. Az osztályból jelöltek be, és valljuk be; nekik egyszerűbb megjegyezni egy új nevet, mint nekem másik harminchármat. Bevettek az osztály csoportba is, mely a ,,SAG 9.C *" nevet kapta.

Böngésztem a neten, zenét hallgattam és szörnyen unatkoztam, ha őszinte akarok lenni. Már majdnem indultam fürdeni, amikor a telefonom pittyent egyet. A fekete képernyőn egy piros pötty világított, amely azt jelezte, hogy üzenetem érkezett. Feloldottam a billentyűzáram, majd megnéztem az értesítést.

,, Armin üzent neked"

*SAG 9.C = Sweet Amoris Gimnázium 9. C (Másodéves, nyelvi előkészítős osztály)