Jégszív 5. fejezet

Sziasztok! :)
Aki több blogot is olvas egyszerre, az bizonyára olvasta már máshol a következő sorokat.
Igen, igen, sajnos kezdődik a suli, és ebből következik, hogy sajnos kevesebbet tudok majd írni. Így hát, hetente csak egy fejezetet hozok.

Azt viszont ti dönthetitek el, hogy mikor. 

Hétfő, avagy péntek. Oldalt van egy szavazás, válasszatok belátásotok szerint.

Miért jó a hétfő?

A hétvégének ugyan vége, de ma új fejezet

Miért jó a péntek?

Végre vége egy hosszú, fárasztó hétnek, kezdhetem olvasni a következő fejezetet.

Új design. Miért? Nos, ennek oka is van, nem csak azért, mert mér' ne. Tulajdonképpen, mivel találtam egy blogot, aminek a kinézete majdnem kopra olyan volt, mint az enyémnek. Mondhatnám azt, hogy lopta, de ebben nem lehetek teljesen biztos, mivel a képet én is a netről szedtem, biztos ő is. Az már más kérdés, hogy egyéb hasonlóságokat is találtam. :P Meg amúgy is terveztem valami egyedibbet.

Viszont: nagyon szépen köszönöm a több, mint 800 megtekintést! Iszonyúan hálás vagyok! :)
Kommenteket és pipákat még mindig várok, ha tetszett a fejezet, jelezzetek valahogy vissza! :)

Bye: Aryl

~5. FEJEZET~
AZOK AZ IZGALMAS SZÜNETEK...

Az órák igencsak lassan, monotonul teltek. Minden tanár lelkesen köszöntött engem, mint új diákot, és ezt a negyedik órában már kezdtem kicsit unni. Komolyan mondom, rendesen szégyelltem, hogy mindig én voltam a középpontban. És úgy láttam nem csak engem zavart ez a feltűnősködés. 
   Padtársam minden szünetben ugyan azt csinálta, nyomkodta a PSP-t. Ugyan már, az órákon is csak azzal volt elfoglalva. Gondoltam biztos jó pont, ha jegyzetelek neki is, de miután oda adtam Arminnak, egyszerűen csak visszautasította. Azzal magyarázta, hogy ő bizony mindent felfogott abból, amit mondott a tanár, mellesleg a tesója biztosan jegyzetelt, majd elolvassa azt. Hát, jó.
   A szünetekben általában odajött hozzám valaki – legtöbbször Iris – így velük voltam elfoglalva. Sikerült megismernem egy kicsit közelebbről is a többieket, bár inkább csak hallgattam, amit beszéltek, és nevettem a poénokon. Persze minden ember megkérdezte tőlem, hogy honnan jöttem, melyik suliba jártam, és ha épp akadt ott egy haverjuk, akkor hogy ismerem-e? Nagyjából megjegyeztem, hogy ki kicsoda, bár beletelik majd egy kis időbe, amíg ezt rögzítem is, mert ha jól rémlik, eleinte Armin nevére sem emlékeztem. Mondjuk akkor még nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget egy srácnak, aki képes feltörni valaki telóját Castiel csettintésére.
   Rogue-gal és Hófehérkével* ezután már nem találkoztam, legalábbis a szünetben nem. A Vörössel ugyanis azonos az órarendünk – ami szörnyen boldoggá tesz, főleg ha arra gondolok, hogy bármikor, mikor meghallotta a nevemet, gúnyosan sziszegni kezdett. Na, olyankor minden erőmet arra összpontosítottam, nehogy fejbe vágjam valamivel, mert egy idő után már rohadtul kezdtem unni.

   Az egyik szünetben, mikor épp senki sem stoppolt le magának, a helyemen ültem és átnéztem a jegyzetfüzetem, s hogy mit kell beszereznem még. Normális esetben a telefonomba írtam volna - ugyanis sokkal gyorsabban megtalálom az emlékeztetőket, mint egy apró kis fecnin, amit 5 perc alatt is képes vagyok elveszíteni -, de ugye órákon mobilt nem használhatok. Pedig a Black Berry-m* igazán okos kis készülék, percek alatt felvehettem volna akár még a hangokat is, és egy helyre menthettem volna az írással vagy képekkel/dokumentumokkal. Telefon téren igen csak mániákus vagyok, szeretek hencegni vele, hogy az én BB*-m ezerszer jobb, mint a százkilencven nem tudom hány ezer forintos gagyi-fon*.   Éppen ebben a csodálatos eszközben nézegettem a képeimet, mikor Armin megszólalt.
- Ez az! Kész a következő quest* is! – nyújtotta a kezét, hogy pacsizzak le vele. Nem volt számomra meglepő, ösztönösen tartottam a kezem egy high five-ért - csak úgy, mint ezt megelőzően még öt másik alkalommal -, le sem véve a szemem a telefonom képernyőjéről.
- Mivel játszol?
- Monster Hunter – mutatta ide a képernyőt.
- Aha, értem…
- Ne kezdd ezt megint, azt hiszed nem tűnt fel, hogy ha ezt mondod, akkor nem is figyelsz rám?

Okos! Ezek szerint az agyában nem csak a szörnyeknek van hely.

- Már hogyne figyelnék! A Monster Hunter-rel játszol, amiben megöltél egy újabb lényt… Nem nehéz kitalálni, mivel az előző órákban is ugyan ezt csináltad. Csak gondoltam, azóta biztos találtál valami izgalmasabb játékot.
- Ez egy nagyon is izgalmas játék! Képzeld…
Na, és nagyjából innentől kezdett el beszélni olyan dolgokról, amik engem abszolúte nem kötöttek le. Kezdve egy szárnyas élőlénnyel, a Kutku-val* - amit sikerült megölnie a küldetése során -, majd áttérve a WoW-ra, amivel játszani fog, ha hazaér. És miközben darálta nekem az infókat, én szépen, nyugodtan és választékosan válaszoltam mindre, egy ,,aha értem”-mel.

   Körülbelül 7 perc múlva érkezett izgalmas társaságunkba Rosalya, aminek én speciel nagyon örültem. Végre valaki, akivel másról is lehet beszélni!
- Mi az a WoW? – tette fel a kérdést, ugyanis épp egy olyan pillanatban toppant be, amikor Armin erről magyarázott. És én még reménykedtem, hogy más lesz a téma.
- Wigyázz oldalba Wáglak – nevettem el magam, miután kitaláltam ezt a remek szóviccet.
- Nem! A WoW az egy… - kezdett bele Armin a szövegelésbe, de körülbelül minden második mondat után, Rosa értetlen fejjel bambult rám, aztán miután én is csak számat húzva vállat rántottam, ráhagytuk Arminra. Amikor ő épp nem ránk figyelt - hanem a PSP-t bámulva magyarázott -, Rosalya elővette a telefonját, majd pötyögni kezdett. Miután végzett, a pad alatt átnyújtotta, s én elolvastam, amit írt nekem.

,, Ma suli után talizunk páran. Nem jössz? ;)”

Bepötyögtem az üzenetem, mi szerint sajnos nem tudok, ugyanis már megbeszéltem barátnőmmel, hogy órák után együtt ebédelünk a plázában. Óvatosan visszaadtam a telefonját, majd kíváncsian fürkésztem tekintetét. Láttam, amint lebiggyeszti dús, rózsaszín ajkait. A következő üzenetében azt írta, hogy hívjam őt is, elvégre minél többen vagyunk, annál jobb. Lassan bólintottam, majd tátogtam – mivel a chatelést már untam így fél méteres távból -, hogy ,,majd megkérdezem”.
- Hé! Ti nem is figyeltek rám! – nézett ránk szúrós szemmel Armin. Na, ezt vártam. A pillanatot, amikor leesik neki, hogy rá se bagózunk.
- Tényleg nem. Ott leragadtam, hogy Orc*, és elég is volt belőle ennyi – válaszolt Rosa, a körmeit piszkálva.
- Az még tökre az eleje volt! Ott még csak a fajokat magyaráztam!
- Aha, értem… - nyögtem be a szokásosat.

-  Rebeka! Te sem figyeltél? – nézett rám, bennem az utolsó esélyt látva.
- Én már mondtam, hogy ismerem! Amikor beléptem a játékba, már volt szerencsém ezekhez a lényekhez – bár meg kell mondanom, a belfeket* leszámítva egytől-egyig rondák voltak.
- Na, jó! Nekem mára bőven sok a misztikus világból, és ezzel együtt Arminból is. Ne vedd sértésnek – tapsolt egyet Rosa.

Ezt hogy ne venné sértésnek?

– Kérdezd meg a barátnőd, hogy van-e kedve jönni, és szólj, hogy akkor hogy döntöttetek. Feltéve, ha Kocka* is megengedi, és nem köt le az ökörségeivel – nézett itt Arminra.
- Hah, tőlem aztán mehetsz… - forgatta meg tengerkék szemeit.

Áucs… Ez nem volt túl kedves.

De minél többet néztem, Armin szemei annál inkább elvarázsoltak. Pontosan ugyan olyan színűek, mint az egyik ismerősömnek, akijét szintén 0-24-ben képes lettem volna bámulni. Vincent… Még most is tisztán emlékszem rá, elvégre több mint három évig szerelmes voltam belé – de persze maradt plátói. A legtöbb, amit kaptam tőle az egy ,, de szép hosszú a hajad” volt. Ami az egyik unokatesóm szerint egy szerelmi vallomás, de a kis tíz éves fejével nem sokat érthet hozzá. Bár én meg se mukkanjak, mert neki már féléves kapcsolata volt, holott én playboy helyett maximum a minimax műsoridejét adtam volna a kezébe.

   Ez után nem sokkal – bár fájt érte a szívem, haha, de – otthagytam Armint. Elvonultam egy kevésbé zajos környékre, mondjuk egy iskolában azért ez csak nem lehetetlen feladatnak bizonyult. Tárcsáztam Doroti számát, s reméltem, hogy nem merült el annyira a firkálásba, hogy ne vegye észre a mobilját. Nos, az első pár kicsengés nem sok jót sejtetett. Az ötödik után már erősen kételkedtem, hogy egyáltalán felfogja-e venni, de azért még nem raktam le. Szerencsémre végre meghallottam barátnőm hangját a vonal másik végén, aki sűrű elnézést kérések közepette szólt bele a telefonba. Nos, igen. Dorotinak híres jó régi szokása, hogy állandóan bocsánatot kér, nem is egyszer, és olyan dolgokért is, ami abszolút nem az ő hibája volt. Egy ideig aranyos, de amikor véletlenül belerúg a lábadba, aztán lehajol, hogy elkezdje puszilgatni, az azért már kevésbé ilyen ,,cuki”. Főleg nyilvános helyen.
   Miután felvázoltam neki a helyzetet az új suliról, s nagyjából eldaráltam a szokásos ,,minden oké, tök kedvesek” szöveget, rátértem a lényegre. Elmondtam, hogy mit tervez újdonsült barátnőjelöltem, Rosalya, és hogy Dorotit is szívesen látná. E-hír hallatán drága barátnőm borzasztó lelkes lett, és nem csak azért, mert jól érzem magam, szereztem úgymond ,,barátokat”, de még találkozok is velük, sőt mit több, még ő is jöhet. Azt hiszem, feldobtam a napját. Elvégre még sosem mozdult ki, csak velem vagy a szüleivel, s bőven antiszociálisnak mondható személyiségével most nagyon örül a szája. Mondjuk sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a válasza. Még beszélgettünk pár percet, ám ez után feltűnt, hogy a hosszú szünetnek igencsak a végén járhatunk, mivel mindkét vonal végén olyan különös és zavaró csend volt. Beletelt néhány percbe, mire leeset, már egy ideje bizony tart az óra. Erre abból jöttünk rá – mert a némaságból bizony mi még nem sejtettünk azon kívül semmit, hogy végre tudunk beszélni, pedig igazán nem nehéz kilogikázni a dolgokat – hogy Doroti igazi nevét kezdték kiabálni, amit a tanárok és időseken kívül senki sem használ. Igen, nos, a Doroti egy becenév, amelyet azért kapott, mert mikor a húga még csak két éves volt, félre mondta, az egyébként igen könnyen megjegyezhető nevet, de mindegy. Amikor meghallottam a telefonon keresztül is tökéletesen hallható ,,Dorine Bourbon!” kiáltást, rögtön tudtam, hogy a vén szipirtyó tanára keresi. Nem, náluk nem szórakoznak olyasmivel, hogy kiküldjenek gyerekeket, akik megkeresik a hiányzó személyt, ott a tanár maga megy, így ha olyasmin kapják a lógós diákokat, ami sérti a házirendet, azonnal tudnak neki büntetést kiszabni, és még csak az esélye sincs meg annak, hogy a kiküldött gyerekkel elhallgassák a történteket. Így volt ez drága barátnőmmel is, aki gyorsan elköszönt, majd lecsapta a készüléket.

   Jajj, talán nekem is be kéne mennem.

Igazán nagy mázli, hogy még az elit iskolákban is késhetnek a tanárok, és persze meg is teszik – legalábbis a jó fejebbek. Így még sikerült úgy besurrannom a terembe, hogy senki sem vett észre. Szegény Doroti, ő bezzeg pórul járt.

   Miután az utolsó órának is vége lett, gyorsan elpakoltam a cuccaimat, intettem egyet a még mindig a padon gubbasztó Arminnak, majd megindultam Rosalya irányába.

- Akkor indulhatunk? – mosolygott kedvesen Rosa.

- Lehet egy gyors kérdésem? – álltam meg.

- Mondd csak.

- Miért érzem úgy, hogy jön velünk a két haverod is?
- Kikre gondolsz? – döntötte meg a fejét, jelezve, hogy ötlete sincs miről hablatyolok.

- Hát a Vörire* meg ,,Lys-drágára”.

- Ja, hogy ők. Nos, jól érzed – nevette el magát. Ó egek, ez most komoly? Tényleg velük megyünk? Lottóznom kéne.

- Hááát, repesek.

- Miért, gond van velük?

- Ecseteljem? Oké. Kezdjük Castiellel, aki egy kőbunkó, egója, mint egy ház, mind-e mellett úgy tesz, mintha minimum a világ közepe lenne. Aranyos egy kis feje van, de a haja igényesnek cseppet sem mondható, elvégre tekintve, hogy a feketére nem igazán fog a vörös hajfesték, előtte le kellett szívatnia a fejét, ami ugye egészen konkrétan teljesen szétcseszi az ember fiának haját. Bírom a beszólásait, de néha a hátam közepére nem kívánnám, pedig nem igen ismerem még. Na, erről ennyit. Lysanderre negatívat nem tudok mondani, de ha Rogue-gal barátkozik, akkor erősen részvétet kell nyilvánítanom neki.

- Hű, jól leírtad Castielt. Ismerem már egy ideje, de én sem tudok ettől sokkal jobb körülírást adni róla. Tényleg ilyen, bár olykor kiszámíthatatlan, és nem ismered még elég jól ahhoz, hogy tudd, miről beszélek. Lysander… nos, ő Lysander. Híresen nagy tehetsége van a dolgok elvesztéséhez, úgyhogy semmilyen körülmények között ne bízd rá egyik cuccodat sem, sőt, semmilyen fontos feladatot, mert nyakamat teszem rá, hogy kimegy a fejéből. Ebből adódik az is, hogyha neki ihlete van, akkor senki sem zavarhatja, mert könnyen elfeledi a legjobb gondolatait. Ő ugyanis egy kis író palánta. Romantikus verseket ír, de ne nagyon akard látni, mert csak a bizalmasainak mutatja meg, és amúgy is utálja a kíváncsiskodókat. És ha jóban akarsz lenni vele, akkor kerüld az öltözködésére tett gúnyos megjegyzéseket, mert ugyan udvarias módon, de szép szóval mondva; elküld a francba.

Miután meghallgattam Rosalya intelmeit, lassan bólogattam. Hmmm, ezek szerint eléggé ügyelnem kell rá, kinek mit mondok. 
   Kiléptünk a bejárati ajtón, majd egyenesen kifelé indultunk. A kapuban egy barna copfos lány állt, egyik lábáról a másikra lépkedve, türelmetlenül várt már ránk.
- Ott van Doroti - böktem meg a mellettem sétáló Rosát.

* Hófehérke = Lysander
* Black Berry = telefon márka
* BB = Black Berry rövidítése
* gagyi-fon = I phone
* quest = küldetés
* Kutku = egy szárnyas élőlény a Monster Hunter nevű játékban
* Orc = egy faj a WoW-ban
* belfek = blood elfek, vér elfek, egy faj a WoW-ban
* Kocka = Armin
* Vöri = Vörös, Castiel

Jégszív 4. fejezet

Sziasztok! :) 

Meg is hoztam a 4. fejezetet, amit kicsit hamarabb megírtam, ennek ellenére nem érzem elég jónak. Talán épp ezért.

Kaptam még egy blogkritikát, és úgy döntöttem, ezeket egy helyre gyűjtöm, ne legyenek így szerte-szét a bejegyzésekben, így hát kapott egy külön menüpontot, amit itt találtok.

A fejezethez kapcsolódóan annyit, hogy lesznek benne ,,ismeretlen" szavak. Legalábbis sokak számára biztosan. Ezeket megcsillagozom, és a bejegyzés alján kifejtem, hogy mit is jelent.

És természetesen nagyon köszönöm a több, mint 500 megtekintést!! Iszonyúan hálás vagyok nektek! :)
Véleményeket/kritikákat még mindig szívesen fogadok, illetve ha szeretnétek nyomon követni a részeket, akkor iratkozzatok fel!
És ha tetszett a fejezet, alul pipázzatok! :)

Még pár szó, aztán befogom :D
Tudom, hogy kicsit talán lassan haladok, de innentől azért igyekszem gyorsabban kifejteni a dolgokat. Nem szándékozom végig írni, hogy mik történnek az órákon, de a szereplőket be akarom mutatni, és nem mindenkit egy fejezet alatt.

Jó olvasást! Puszi: Aryl :)

~4 FEJEZET~

ISMERD MEG AZ ISMERETLENT

- Tehát, ha ezt megnyomod, akkor gurulsz. Leginkább akkor használom, ha el akarok ugrani egy támadás elől. Ez a leggyorsabb, és egyben leghatásosabb módszer!
- Aha, értem – bólogattam egyetértően. Fogalmam sincs, miért áldozom arra a szünetem, hogy hallgassam, Armin mégis miféle taktikát használ a játékaiban, de nem szeretném megbántani a srácot.
- Ha szembe állsz az ellenféllel, simán rányomod az első skill-t*, majd elugrassz.
- Aha, értem…
Ha őszinte akarok lenni, cseppet sem köt le a mondandója. 
Gondolatban azon agyaltam, hogy talán biztos akadna érdekesebb társaságom is.
- Szoktál egyébként RPG*-vel játszani, vagy teljesen kínai, amit magyarázok neked?
- Aha, ért- … akarom mondani…nem nagyon. Az uncsitesóm régebben mutatott párat, így nagyjából ismerem őket, de pár óránál tovább nem kötött le egyik sem.
- Viccelsz velem? A legtöbb játék akkor kezd izgalmassá válni, ha már elértél egy bizonyos szintet. A WoW*-ot ismered?

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy hallottam már róla…
- Játszani játszottál már vele?

- Igen, az első 20 szintet megcsináltam – mosolyodtam el büszkén.
- Ch, low* vagy… - ingatta fejét, majd visszafordult a PSP-hez.

Ebben a felettébb magas intelligenciaszintet igénylő beszélgetésben volt részem, Armin által. Őszintén boldog voltam, amiért valaki hozzám szólt, bár ettől azért izgalmasabb társaságra vágytam. Nem hinném, hogy sok hasznát venném az életben annak, hogy hogyan okozzak ,,one hit KO*”-t valakinek… És mivel ezt hamar meguntam, így felálltam, majd kiindultam a teremből, melyben nem sokkal ezelőtt, még a matek tanár diktálta szorgosan a feladatokat. Ezután a folyosó felé vettem az irányt, nem törődve a fiúval, aki eddig nagy kegyesen magyarázta nekem a különféle lények megölésére kitalált ,,művészetet”. Igen, szerinte igencsak lényeges, hogy mikor, milyen mozdulatokkal csapom le azt a rondaságot, amit én mellesleg össze-vissza nyomkodás segítségével hatástalanítottam. Pacsit nekem, de komolyan!
   Az emberek a szekrényeknek támaszkodva - igen, mert itt az is van- beszélgettek, vagy épp sétáltak a termek között. Leültek arra a néhány padra, amely a folyosón álldogált, és ami eddigi suliimban nem volt divat, hogy ki legyen helyezve, vagy ha volt is, csak a tanárok részére. Mivel ismételten nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, ezért beindultam a mosdóba megnézni magam a tükörben, vagy valami hasonlót. Út közben elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán minek is hagytam ott a srácot? Még akkor is, ha cseppet sem érdekelt a dumája, legalább valaki foglalkozott velem. Mondjuk neki szerintem mindegy volt, hogy éppenséggel van-e ott valaki, a PSP nem nálam volt, így a játékban őt maximum a monoton ,,aha, értem” válaszaimmal zavarhattam.
   Miután meggyőződtem róla, hogy a hajam szinte pontosan ugyan úgy áll, mint reggel - ami igen meglepő az én esetemben -, kiléptem a mosdóból. Épp vissza akartam térni a terembe - hogy ha másért nem is, de megtudakoljam Armintól, hogy miért is ülünk mi egymás mellett -, amikor ideszaladt hozzám a vörös hajú lány, akivel óra előtt beszéltem pár szót.
- Ezek szerint osztálytársak leszünk egy pár évig – mosolygott lelkesen.
- Nagyon úgy néz ki.
- Mesélj egy kicsit magadról! – pislantott nagyokat Iris.
- Nos-
- Vagy várj! Ne is, inkább bemutatlak pár embernek! Arminon kívül valószínűleg nem sokakat ismersz még.

Azért eldönthetnéd, mit akarsz… Nem egy baba vagyok, amit lehet ide-oda huzigálni.

Iris ezután magával ráncigált a terembe, ahol legnagyobb meglepődésemre szinte az egész osztály jelen volt. Itt nem divat az udvarra járás szünetben? Lelkes kísérőm végig mutogatott szinte mindenkit. A kék hajú fiú kedvesen köszöntött, majd sikerült azt is megtudnom tőle, hogy Arminnal ikertestvérek. Nos, elsőre fel sem tűnt. De ez kíváncsivá tett, tehát később biztosan megkeresem Alexy-t. Elég sokszínű ez a bagázs, van benne pár unszimpi ember, és majdnem holtbiztos vagyok abban, hogy én sem vagyok mindenkinek szíve csücske.
   Azonban mikor a fehér, csodálatos hajzuhataggal rendelkező lányhoz értünk, kissé feszengeni kezdtem. Mintha féltem volna a rólam alkotott véleményétől.
- Ő itt Rosalya, a legjobb barátnőm! – mosolygott élénken Iris.

A legjobb barátnőd? Ha téged elvisel, akkor velem sem lesz nehéz dolga.

- Szia! Nos, a nevemet már tudod, hívj csak Rosának. És mielőtt belekezdesz, előre elmondom: tudom, hogy hosszú hajam van! – nézett rám fenyegetően.
- Mintha a számból vetted volna ki a szót! – nevettem el magam. Ő biztos valami mentalista lehet…
- Valahogy sejtettem – mosolygott ő is. – Várj, várj, kitalálom a kérdéseidet is! ,,Nem fáj tőle a fejed? Nem nehéz fésülni? Nem szoktál ráülni a WC-n?” – forgatta meg szemeit, közben ujjait ide-oda mozgatta.
- Haha, ezeket pont nem akartam kérdezni, elvégre ilyeneket én is gyakran hallok. Bár, az enyém csak derékig ér.
- Köszönöm, sorstárs! – nevetett, majd mi is csatlakoztunk hozzá Iris-szel.

Rosalya igen szimpatikusnak bizonyult, annak ellenére, hogy eleinte kissé beképzeltnek gondoltam. Elvégre, ha ilyen szép, biztos van egy kis egója is, de eddig nem tűnt túl nárcisztikus személyiségnek. Sőt! Persze azért semmit nem elkiabálni…

- Most bocsássatok meg, de meg kell keresnem Lysandert! – mondta Rosa. Nem akartam rákérdezni, hogy ,,az meg ki a fene”, így csak furán bambultam, de ő maga is ki tudta olvasni a szememből az értetlenséget. – Ó, de buta vagyok! Hisz’ te nem is ismered Lys-t, nem igaz?
Lassan ingatni kezdtem a fejemet jobbra-balra, s reméltem nem azt szűrte le belőle, hogy görcsbe állt a nyakam.
- Akkor akár velem is jöhetsz! – mosolyodott el, majd Iris-szel követni kezdtük Rosalyat. Nem kellett sokat sétálnunk, hiszen a vezetőnk pontosan tudta, merre keresse az említettet. Az udvarra mentünk, annak is a hátsó részéhez, s meg is pillantottunk két személyt egy apró padon ücsörögve. A két srác közül az egyik a Vörös volt – akinek hála francia tudásomnak, a Rogue* becenevet adtam -, a másik pedig biztosan az a Lysander.
Castiel plusz pad. Milyen nosztalgikus…
- Hali srácok! – köszönt Iris.
- Lys-drágám, pont téged kerestelek! – intett Rosalya a fiú felé fordulva. Lysander tincsei ezüstszínben pompáztak, s egyik kicsit hosszabb volt a többinél. Hajvégeit a fekete és smaragdzöld keveréke adta, s legnagyobb meglepődésemre a szemei felemás színűek voltak. Míg az egyik, az előbb említett zöld, a másik borostyán árnyalatú volt. Sosem láttam még élőben heterokrómiás* embert. Az öltözéke az 1800-as éveket idézte, s az akkor népszerű Viktoriánus divatot. Bárki megkérdezne engem erről a viseletről, biztosan azt mondanám; valamikor az őskorban lehetett, amikor a fiúk még harisnyába jártak. Úgyhogy tőlem senki se próbáljon informálódni, legalábbis ne töriből.
   Az még hagyján hogy a felemás színű villogó szemei kiégették a retinámat - amik rosszabbak mint az ugráló gif animációk egy weblapon -, de amikor megszólalt, akkor már tényleg nem sok választott el tőle, hogy  röhögő görcs áldozatául essek. Most így visszagondolva egy ,,Lysander vagyok, csá” válasszal is megelégedtem volna. De nem, bájos lovagunk véleményem szerint valami nemesi családból jöhetett – legalábbis az Ainsworth vezetéknévből erre következtettem – s ahhoz illő kézfejcsókos üdvözléssel illetett.
   Bezzeg a Vöröske a köszönés legcsekélyebb jeleit sem mutatta. Mit is vártam tőle?
- Amúgy minek is jöttetek? – vetette oda Castiel a kérdést, mivel valószínűleg nagyon zavarhattuk a zenehallgatásban. Nem mintha túl lehetne üvölteni azt a nyamvadt headset-et.
- Én Lys-drágával akartam beszélni, és gondoltam bemutatom neki az új diákot.
- Mi köze Lysandernek Rebekához?
- Udvariasságról hallottál már? – fordította oldalra a fejét Rosa.
- Az a középső nevem.

Fogalomzavarban lehet…

-Lysander másodikos. Még csak nem is egy évfolyamra járnak, gyakorlatilag nem is kell ismerniük egymást.

- Te is ismered.

Castiel ezután benyögött valami ,,meg van rá az okom" választ, majd visszadugta a fülest. Király! Ezek szerint vele se kell társalogni. Lysander pedig egyszer sem szólt közbe, hagyta, hogy Rosa és Castiel döntsék el, hogy mi ismerhetjük-e egymást. Mi neki a Vörös, az ügyvédje? Na jó, úgy, hogy én se szóltam egy árva mukkot se, így ez még ha csak gondolatban is, de elég furán hangzott tőlem...

   Még pár percig ott ültünk, és Rosalya megbeszélte ,,Lys-drágával", amit szeretett volna. Ezek szerint biztos együtt járnak, ha már így becézgeti. Nem sokkal később azonban megszólalt a szünet végét jelző csengő, mi pedig ösztönösen felpattantunk és elindultunk befelé.

*skill = támadás
*RPG = Role-Playing Game, szerepjáték
*WoW = World of Warcraft, MMORPG* játék
*MMORPG = Massively Multiplayer Online Role-Playing Game, magyarul sok szereplős szerepjáték, amelyet az interneten játszanak. 
*low = béna
*one hit KO = egy ütésből kiütés

* Rogue = piros, franciául
*heterokrómia = szem mutáció, amikor az egyik szemszín eltér a másiktól

Jégszív 3. fejezet

Sziasztok!!
Ismét jelentkezem, ismét egy új fejezettel! :)

Véleményekre még mindig várok, írjatok nyugodtan, nem harapok! :D
Nagyon szépen köszönöm a több, mint 350 oldalmegtekintést! Nagyon jól esik! :')

Megkaptam az első blog-kritikámat, amit szintén nagyon köszönök! Aki kíváncsi rá, itt megtekintheti. :)
(új ablakban jelenik meg)

~Aryl

~3. FEJEZET~
MENTHETETLEN...

A szorongás, mely eddig fogva tartott, kezdett oldódni bennem. Egyre magabiztosabban lépkedtem a terem közepe felé, közben a földet kémlelve, egy pillanatra sem felnézve. Éreztem, ahogy remeg a kezem, de minden porcikámmal azon voltam, hogy erőt vegyek magamon, és ne rohanjak ki most azonnal a folyosóra. A zajokat, melyeket kintről még olyan erősen hallottam, egyáltalán nem érzékeltem, mintha minden elhalkult volna, s a cipőm aljának kopogása lenne az egyetlen hang a némaságban.
Meg tudom csinálni! Képes vagyok rá! Elvégre csak egy új osztály! – nyugtatgattam magamat. És új közösség, ismeretlen emberek – hagyott alább iménti lelkesedésem.
   A tanári asztalhoz érve félve pillantottam fel. Azt vártam, mindenki szúrós szemekkel méreget majd, hogy mit keresek itt. Elvégre nem szokás csak úgy beszédelegni egy ismeretlen osztályba, ráadásul köszönés nélkül meg pláne. Azonban egy-két embert leszámítva magasról tettek rám. Boldogan folytatták tevékenységüket, melyet eddig végeztek. A legtöbb ember beszélgetett, akik rám figyeltek, elkönyvelték, hogy bizonyára egy gólya vagyok, aki termet tévesztett.
   Lassan elindultam a terem vége felé, de út közben neki ütköztem az egyik pad sarkának. Az asztal hangos nyikorgással mozdult, mire az osztály egy része felkapta a fejét. Rezzenéstelen arccal kémlelték az eseményeket. Kezemet a combomhoz tettem, ami kissé sajgott az ütéstől. Viszont ismételten nem voltam főszerepben sokáig, ugyanis pár másodperc múlva mindenki visszafordult a helyére.
   Az utolsó előtti padot találtam a legszimpatikusabbnak, elvégre nem ült benne senki. Helyet foglaltam a belső széken, majd elkezdtem kipakolni a táskámból. Mivel nem akartam sokáig egy helyben ücsörögni, ezért a lehető leglassabban szedtem elő a holmimat. Néhányszor a telefonom képernyőzárját is feloldottam, húzogattam kettőt-hármat a képernyőn - mintha valami fontosat néztem volna meg-, majd letettem a kütyüt. Fogalmam sem volt, mivel üthetném el az időt, de nem akartam idétlenül gubbasztani magamban.
   Mikor körbenéztem a teremben lévők között, a szemem egyből egy lányra szegeződött, kinek hófehér hajzuhataga vasaltan omlott hátára. Elképesztően hosszú, fenék alá érő tincsei minden egyes mozdulatnál oldalra libbentek, s úsztak a levegőben. Ugyan az én loboncomra is mondták már, hogy milyen szép, de a mindössze derék érő frizurám meg sem közelítette az ő gyönyörű, fényes haját. Mosolya hihetetlenül bájos volt, s aranybarna szeme csillogott a boldogságtól. Egyedi szabású ruhája igen csak rövid volt, rajta egy lila színű nyakkendővel, majd fekete mellénnyel. Fűzős, fekete csizmája majdnem combközépig ért, s megkoronázta öltözékét. Vonásai tiszták voltak, s olyan elbűvölő tekintettel rendelkezett, hogy kétség sem férhetett hozzá; bármelyik fiú fejét képes lenne elcsavarni.
   Fejem ezután arrébb fordítottam, s tekintetem egy kék hajú fiún állapodott meg. Igencsak érdekes öltözete volt, de mivel a pad belső részénél ült, így nem sokat láttam belőle. Meghökkentő módon természetellenes szemeivel ,,rózsaszínben látta a világot”. Nem sok időm volt őt figyelni, ugyanis nem sokkal később valaki eltakarta előlem a külvilágot.

Te? Már megint te?

   A fiú, akibe a mai nap folyamán már sokadszorra botlottam bele. A srác - kinek nevére már egyáltalán nem emlékszem-, ismét megjelent, PSP-vel a kezében. Elképedve néztem, ahogy a-nélkül foglalt helyet, hogy egy pillanatra is félre nézett volna a képernyőből. Nem akartam rászólni, hogy ,,itt már ül valaki”, elvégre milyen jogon szövegelek én, egy újonc, olyasvalakinek, aki már legalább egy éve itt van? Csendben meghúztam magam, s látszólag nem zavartam őt, legalábbis a játékban biztos nem. Nem akartam hozzászólni, bármennyire is csábított a lehetőség, hogy végre találjak egy beszélgetőpartnert. Én is elővettem a telefonom, s a reggelhez hasonlóan, megint babrálni kezdtem.
   Hamarosan egy vörös hajú lány tornyosult elém, eltakarva a gyér lámpafényt.
- Szia! Nem tévesztettél véletlenül osztályt?

- Nem hiszem – mosolyogtam kedvesen.
- Biztos vagy benne? Még sosem láttalak itt – döntötte kissé oldalra fejét, s világoskék szemeivel nagyokat pislantott. Ruházata különös volt; egy lila hosszujjú felső, melynek kar része sötétzöld volt, egy rövid sort, alatta pedig csíkos harisnya. Leginkább arra emlékeztetett, amikor kiskoromban anyukám öltöztetett.
- A kilencedik C-ben vagyok, nem igaz?
- De. Ezek szerint új diák vagy? – nyíltak nagyra szemei, s szája mosolyra húzódott.
   A mellettem gubbasztó fiú erre felkapta a fejét, s szemöldökét összehúzta.
- Téged ismerlek, nem?

- Nos, ahogy vesszük. Reggel már találkoztunk – néztem kialvatlan szemeibe.
- Ja, ott ültél Castiel mellett, nem? A te telód törtem fel – fordult vissza a játékához.
- Igen, az enyém.
A lány még mindig itt állt mellettem, s várta, hogy ismét rá figyeljek.
- Iris vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek!
- Szintúgy!  - mosolyodtam el.
   További beszélgetésre nem került sor, ugyanis a csengőt követően a tanár belépett, s mindenkit a helyére parancsolt. Megjelenése tekintélyt parancsoló volt, sugárzott belőle a határozottság. Fekete hajához sötétkék színű öltönyt választott, s barna szemeiből a fáradtságot lehetett kiolvasni.
   Nekem, mint új diáknak, evidens, hogy be kellett mutatkoznom. Sosem voltam jó az ilyesmiben, elvégre nem tudtam, mit mondhatnék magamról. Pár mondat után ki is fogytam az ötletekből, s csendesen álltam egy helyben.
- Van valakinek kérdése?
- Tanár úr, nem lehetne matek óra helyett beszélgetni Rebekával? – nyújtogatta magasra a kezét a kék hajú fiú, s közben idétlen vigyorral az arcán próbálta kérlelni.
- Alexy, fiacskám… ezt óvodában – mosolygott vissza gúnyosan a mellettem ülő férfi. – Egyéb mondandó?

- Még három perc, és Castiel eléri a 45 perc hiányzást! – szólt közbe a fehér hajú lány, kisebb mosollyal az arcán.

,,Castiel”?! Kellően ritka név ahhoz, hogy megjegyezzem. Csak nem arról beszélt, akivel reggel találkoztam? Egy idősek lennénk?

   A mondat után alig pár másodperccel az ajtó nyílt, s az említett személy lépett be rajta. Tátott szájjal bámultam a Vörös megnyerő érkezését, aki lazán bevágta maga után a bejáratot.
- ’Reggelt! – köszönt, nem túl udvariasan.
- Castiel! 15 percet késtél! Mivel magyarázod ezt? – vonta kérdőre a tanár.

- Megálltam cigizni – rántotta meg vállait.
- Fiacskám! Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy eltűröm ezt a magaviseletet, mert te idősebb vagy a többieknél! Ha holnap is elkésel, mehetsz az igazgatóiba! Most pedig indulj a helyedre!
- Úgy terveztem – lépett az utolsó padhoz, majd hangos csörömpöléssel levágta táskáját a székre.
   Elkerekedett szemekkel figyeltem a jelenetet. Az első dolog, ami megragadt a tanárról, hogy mindenkit ,,Fiam”-nak hív. A második pedig, hogy valószínűleg nem túl szerencsés nála puskázni. Arról azonban sejtelmem sem volt, hogy Castiel is abba az osztályba jár, amelyikbe én.
- Rebeka, leülhetsz!  - szólt rám a tanár ingerülten, mivel percek óta csak álldogáltam, akárcsak egy fa.
Lehajtott fejjel lépkedtem vissza a padomhoz, s helyet foglaltam.
- Rebeka? Chh…– susogta Castiel.
- Castiel! Még egy megjegyzés, és indulhatsz is a folyosóra! – kiáltott rá a tanár.
Hm, igen kifinomult hallása van. Nem feltétlen előnyös, legfőképp ránk nézve nem.
   Rápillantottam a mellettem ülőre, aki óvatosan húzta ki a PSP-t a padból, majd ismét játszani kezdett.
Arra gondoltam, talán nem kéne nagy zajt csapnom magam körül, és akkor nem keverem bajba ezt a kockát, akit láthatólag semmi más nem köt le a kütyükön kívül.
   A tanár úr hamarosan elkezdte leadni az anyagot, a diákok legnagyobb sajnálatára. Naivak lehetnek, ha tényleg azt hitték, hogy az érkezésem félbeszakíthatja a matek órát, egy igen csak hirtelen haragú tanárral.
   Mivel néhány dolgot nem értettem - tekintve, hogy belecsöppentem egy teljesen új közösségbe, nem tudva, hogy hogyan tanítanak itt -, így az oktató gyakran rám nézett, s próbálta elmagyarázni a dolgokat. Ilyenkor mindig megrúgtam a mellettem lévő srácot, hogy pillantson fel a PSP-ből, ugyanis figyelnek ránk. Azonban felesleges volt gyakorlatilag kikoptatnom a cipője sarkát, mivel vérprofi már abban, hogyan tudja észrevétlenül leplezni függőségét. Egyetlen hirtelen mozdulat nélkül képes volt eldugni a játékot, majd a füzetére pillantani, mintha egész végig az órára figyelt volna… Azonban akármilyen agyafúrt is legyen valaki, képtelen válaszolni a kérdésre, ha nem számolta ki a feladatot.
- Armin, meg tudnád nekem mondani, hogy mi a helyes megoldás?
Néhány másodpercig fel sem fogtam, hogy a mellettem ülőt szólítják. Miután kapcsoltam, próbáltam óvatosan felé fordítani a füzetemet. A kezeim izzadni kezdtek a félelemtől, hogy lebukunk. Nem túl szerencsés kihúzni a gyufát valakinél, főleg nem az első napon. A lábaim megremegtek, s a szám szélét harapdálva vártam, hogy Armin a jegyzeteimre pillantson. A fiú oldalra nézett, majd felemelte a fejét.
- Három egész huszonöt század, tanár úr – válaszolt magabiztosan, pedig halvány lila gőze se lehetett róla, hogy helyeset állít-e.
- Így van! Akkor haladjunk is a következő feladatra. Menni fog, ugye Armin?
- Hogyne!
Képzeletben a fejemet fogtam, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy sejtelme sincs arról, miről tanulunk épp. Amikor a tanár hátat fordított, hirtelen átcsúsztattam a füzetemet az ő oldalára.

El sem hiszem, hogy ezt csinálom… Talán túl kedves vagyok.

- Mit művelsz? – ráncolta össze homlokát.
- Csak segítek – suttogtam.
- Akkor kezdheted, Armin - szólt a tanár.
A fiú hangosan felolvasta amiket a füzetemben látott. Még szerencse, hogy szépen írok. Egy-egy pillanatban elbizonytalanodott, azonban én nem tudtam súgni, ugyanis magam sem voltam biztos a feladatban.
   Mikor végzett, szinkronban sóhajtottunk. Egymásra néztünk, majd összemosolyogtunk.
- Köszi – suttogta halkan.
- Nincs mit.
Persze nem is ő lenne, ha ezután nem vette volna elő a PSP-t. Lehet ez kissé rosszindulatú, de nagyot nevetnék, ha megint felszólítaná őt a tanár.

Jégszív 2. fejezet

Sziasztok!
Meg is hoztam a 2. fejezetet! :)

Véleményeket még mindig örömmel fogadok, kíváncsi vagyok, ti milyennek gondoljátok a történetet. :)

Alul már elérhető a ,,pipázás" is. 

A részről összességében annyit, hogy; bár azt írtam kívülről   tudom már a házirendeket, azért a beiratkozásomkor kapottat elő kellett bogarásznom, hogy ,,amúgy mi is van benne?".  :D

~2. FEJEZET~

SZŐKE, BARNA, FEKETE

Castiel, ezután figyelembe se véve engem, elmélyülten hallgatott valamilyen szörnyen fülsüketítő rockot. Elképzelésem sincs, hogy hogy nem szakadt még be a srác dobhártyája. Mivel székfoglalós tevékenységének hála már nem volt ülőhelyem, így gondoltam biztos nem lehet gond, ha magára hagyom szegény gyermeket. Nem mellesleg rám se hederített.
   Elindultam hát az épület felé, elvégre fel kéne deríteni a helyet. Mikor beléptem, a portás azonnal mosolyogva köszöntött, ami nálunk nem volt szokás, így lehet először kicsit furcsán néztem a körülbelül 50-es éveiben járó őszes férfira, de végül viszonoztam kedvességét. Az épület belülről még hatalmasabbnak tűnt, mint kintről. Az óriási boltív alakú előcsarnok tele volt az elballagott diákok tablóival, növényekkel, és egy falra függesztett kivetítővel, amit ünnep napokon használhatnak. A falak mentén kisebb padok helyezkedtek el, s két oldalt lépcső vezetett fel a termekhez. Legalábbis gondolom, hogy oda. Diákok hada mozgott itt is, csak úgy, mint az udvaron.
Több mint hatszáz ember jár ide! Váóó!
   Apró válltáskámban kotorásztam a suli honlapjáról kinyomtatott alaprajzom után, ami talán segítségemre lehet(ett volna). Igazán dicséretes dolog, hogy az újoncokat segítve, úgymond ,,térképet” töltöttek fel a netre, de talán jobban örültem volna ennek a ténynek, ha el is igazodtam volna rajta. Az A4-es nagyságú papír ugyanis oly’ annyira tele volt zsúfolva információval, hogy a bejáratot sem lehetett megtalálni rajta. Főleg nem egy ilyen nagy épületben.
   Elindultam az egyik szárny irányába – majd csak lesz valahogy alapon. Még mindig a térképet bújtam, amikor véletlenül nekimentem valakinek.
- Jajj, bocsi, bocsi! – kezdtem azonnal mentegetőzésbe, ugyanis nálam nem hogy furcsa, egyenesen gyakori, ha ügyetlenül viselkedem.
   Pár másodperc után azonban, kezdtem úgy érezni, talán nem is az én hibámból történt ez a kis baleset.
Egészen véletlenül egy fekete hajú fiúba futottam bele, akinek nem hogy a szemét, még az arcát se lehetett látni. Fejét a föld irányába szegezte, s igen erősen koncentrált a kezében lévő kütyüre. A ruhái azonban ismerősek voltak, mintha láttam volna már valahol.
- Nem gond – válaszolt egyszerűen, közben fel nem nézve az aprócska képernyőről.
   Dallamos hangja ismerősen csengett fülemben.

 Ő lehet az az Ádám(?), akitől kérte Castiel, hogy törje fel a billentyűzáram!

A fiút látszólag nem hatotta meg a tény, hogy neki mentem. Pár másodperc múlva már el is tűnt. Pedig igazán megkérdezhettem volna tőle, merre találom az igazgatóit… Azonban ez a kérdés már akadémikus, és láthatólag nem is lett volna túl segítőkész velem, ha még arra se méltatott, hogy megnézze ki ment neki.
   Tovább indultam hát a kezemben szorongatott papírral, melyből gyakran felpillantottam, kémlelve a termek számait.
- F05, E17, D23… Ááá, ki tervezte ezt a szutykot? – tört ki belőlem az indulat, mivel már legalább 10 perce próbáltam eligazodni a termek között, s egyedül arra sikerült rájönnöm, hogy az ,,F”, földszintet jelent.
   Minden normális, és magára valamit adó iskolában – teljesen ésszerű módon – a földszinten található az igazgatói iroda, amit én jelen esetben kerestem. A környékünkön az összes általános egy sémára épült, s kivétel nélkül mindben a folyosó végén találtuk az tanárok által használt helyiségeket.
- Miért nem lehet itt eligazodni? Miért nem lehet egy normális térképet csinálni? Miért? – tettem fel magamnak monotonul ugyan azt a kérdést. Nem vártam rá választ, azonban meglepődéssel töltött el, mikor mégis csak felfigyelt valaki a hisztimre.
- Segíthetek? – mosolygott rám egy szőke hajú srác, villogó aranybarna szemekkel. Egy igen elegáns fiúval volt dolgom. Krémszínű nadrágja élére vasalva, fehér ingén a legcsekélyebb gyűrődés sem látszott, s hajszálpontos precízséggel megkötött éj kék nyakkendője csodásan passzolt összeállításához. Vonásai tiszták voltak, arca hibátlan. Nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen sima bőrt. Talán mikor két hete babalátogatóba voltam a nénikémnél.
- Igen, az igazgatóit keresem a beiratkozásommal kapcsolatban. Több—kevesebb sikerrel – lóbáltam meg kezemben az összegyűrkélt papírt.
- Ez esetben elég az én segítségem is. Nathaniel vagyok, a diákönkormányzat vezetője és a Kertész klub tevékenységeinek szervezője. Örvendek – mosolygott kedvesen.
 -  Rebeka, üdv.
   Kicsit túlságosan fennhéjázó stílusa van ennek a Nathanielnek. Nem mondhatnám pozitív jelzőnek, ha valaki így dicsekszik. Egy ,,DÖK elnök vagyok” szöveggel bőven megelégedtem volna, nem kell a formalitás, nem állásinterjún vagyunk.
- Az új diák, jól gondolom? Ne aggódj, már csak pár fontos papírt kell aláírnod, melyek a teremben vannak kikészítve. Kövess, kérlek.
   Nathaniel emelt fővel indult el a folyosón. Állát magasra szegte, hátát kiegyenesítette és lépteit megszaporázta, mint aki épp a legfontosabb üzleti tárgyalásra indul.  Alig bírtam visszatartani a röhögést, olyan nevetséges látvány volt, ahogy túljátssza szerepét. Körülöttünk mindenki kacarászott a kis jeleneten, s én is jóízűen mosolyogtam. Egy idő után kezdett kínossá válni a helyzet, de Nathaniel nem zavartatta magát, ugyan olyan büszke módon sétált tovább.
   Azóta sem sikerült megtudnom hol találom az igazgatóit, de jelen esetben lényegtelen. Egyelőre elég volt, hogy pincsi kutyára emlékeztető módon loholtam a szöszke után.
   Mikor beértünk a DÖK terembe, poros papír illat fogott el. Az ablak nyitva állt, mégis érezni lehetett a könyvek dohos szagát. Egy barna hajú lánnyal találtam szembe magam, kinek tincsei nagy, göndör fürtökben omlottak vállára. Fehér miniszoknyát és háromnegyedes, kék felsőt viselt, melyet körbe csipkék öveztek. Nem volt olyan elegáns, mint Nathaniel, de első ránézésre egy könyvmoly lány érzését keltette. Először értetlenül bámult rám a nagy, kék szemeivel, a szemkontaktust egy pillanatra sem elhagyva, majd néhány másodperc múlva ellágyult tekintete, s kísérőmhöz fordult.
- Ő volna az új diákunk. Rebeka…
- …Davies – segítettem ki.
- Isten hozott nálunk! Melody vagyok, a B osztály diák önkormányzati elnöke! – mosolygott már ezúttal a lány is.
Kedvesen bólintottam, de ettől többre nem tellett, ugyanis a szám már kiállt a sok vigyorgástól. Ez a mézes-mázas tekintet furcsa mód mindkettőjüknek megvan. Bár a lány szeméből sugárzik, hogy úgy érzi közben magát, mint egy stewart dess, aki csak kötelességből bájolog minden tahó vendégnek.
- Íme a tűzvédelmi nyilatkozat és a házirend. Egyedül ezeknek az aláírásával tartozol még – tartott elém egy jó hosszú, több oldalas szabályzatot Nathaniel.
Nem szokásom az ilyenek elolvasás (öreg hiba), kívülről fújom már az ,,Elfogadod az általános szerződési feltételeket?” szöveget. Úgyis minden házirend ugyan azt tartalmazza; a diákok jogait, az iskolai tárgyak és helyek rendeltetésszerű használatát, és a gyengébb elméjűek kedvéért a ,,ne edd meg a krétát”-hoz hasonló felszólításokat. Bár, lehet, hogy egy gimnáziumban ez már másképp megy.
   Elő akartam volna kapni egy tollat, de Nathaniel megelőzött, akinek úgy látom létfeltétel lehet, mert míg más ember a telefonját tartja a zsebében, ő egy golyóstollat. Eredeti ötlet, az biztos. Megköszöntem, majd irkálni kezdtem. Sosem voltam túl jó ebben, ugyanis míg a többség már igen egyedi szignót dolgozott ki, én még mindig béna módon a teljes nevemet firkantottam a papírra, azt is eszméletlen ronda módon.
- Akkor ezzel is megvolnánk – húzta ki kezem alól a tizenkilenc, véleményem szerint már novellának nevezhető oldalt, majd gondosan elhelyezte egy mappába.
– Az első órád a második emeleten lesz. Ha innen kilépsz, menj fel a lépcsőn, majd a folyosó végén balra, a kétszáztizenkettőbe – utasított Nathaniel. – Ne haragudj, de jelenleg rengeteg dolgom van, így nincs időm körbevezetni téged. De kérd meg mondjuk Irist, ő igen kedves lány, biztos szívesen segít.
   Bólintottam, megköszöntem az útbaigazítást, majd kiléptem a teremből. A bent érzett állott szag után, üdítő érzés volt a ,,friss levegőt” szagolni. Nem mellesleg feszélyezve éreztem magam a légkörtől, ugyanis míg Melody mosolya alatt rosszalló pillantásokat véltem felfedezni, Nathaniel fellengzős stílusától meg már rázott a hideg.  Ezekből a mű vigyorokból meg kezd elegem lenni.
   Azon kívül, hogy ismételten eltévedtem, jól vagyok. Az még rendben is van, hogy fel a második emeletre, de minimum háromfelé ágazódott a folyosó, így kiigazodni abszolút nem tudtam.
   Nagy nehezen sikerült megtalálnom a termet, s már nyúltam is a kilincsért, azt szorongatva azonban megtorpantam. A gyomrom görcsbe rándult a gondolattól, hogy be kell lépnem az előttem álló helyiségbe, s nem tudtam rászánni magam, hogy lenyomjam az apró kallantyút. Ismét eluralkodott rajtam a reggel érzett félelem, s percek teltek, míg én álldogáltam ott. Csodálkoztam is, hogy az őrjöngő zajok alapján – ami kihallatszódott – még senki sem lépett ki. Persze, hogy nem, elvégre az, aki megunta a bent lévő őrültek házát, pont azt a pillanatot választotta a kilincs lenyomására, mint én. Az ajtó kifelé nyílt, s egy szőke, göndör hajú lány egyből nekem esett.
- Neked elment az eszed? – mondta kolibrira emlékeztető magas hangon.
- B-bocsá-
- Pff… Legalább ne az ajtóban állnál meg! – dobta hátra haját, majd sietősen távozott.
   Meg sem várta válaszomat, pedig épp elnézést akartam kérni. Nagyszerű! Még a teremben sem voltam bent, de máris magamra haragítottam egy lányt… Klassz!
   Ott álltam az ajtó előtt, mely félig nyitva állt. Végig gondoltam mit mondok majd, ha bárki észrevesz, hogyan beszélek másokhoz, s hogy miképpen villantom elő azt a bájos mosolyomat, amit oly’ sokáig gyakoroltam reggelenként a tükörben.
   Rászántam magam, s megmarkolva a kilincset, kinyitottam az ajtót, majd átléptem a küszöböt.

Jégszív 1. fejezet

Hali! :)
Íme első történetem első fejezete. A szereplőkről bővebben olvashattok ide kattintva! (új ablakban jelenik meg)
Kíváncsi vagyok milyennek gondoljátok, hogy tetszik nektek. :3
Mielőtt belekezdenétek, ezt kérem mindenkitől, hogy olvassa el. Nem hosszú, de tisztázni akartam.
Egyelőre ennyi, kellemes olvasást! :)

~ 1. FEJEZET ~

AZ ÚJ ISMERETSÉG

Ahogy tágasra nyitottam - a fény viszonyok miatt még hunyorgó - szempáromat, megpillantottam a falon díszelgő órámat, s az azt mutató időt.

 06:30. Ideje felkelnem! Elvégre ma van az első napom az új gimiben!

   Óvatosan felültem az ágyon, s kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat.

Kit is áltatok? Ilyen könnyen még senki sem kelt fel. Főleg nem akkor, ha suliról van szó. A legszörnyűbb helyről, amit földi halandóknak kitaláltak! Tizenöt évem alatt még nem volt szerencsém megszokni azt az idegesítő pityegést, amit a telefonom szokott minden hétköznap reggel kiadni magából. Feltéve, ha épp nem szünet van.

   Épp a fürdőszoba felé tarottam, hogy megcsodálhassam azt a remek frizurát, amit sikerült elfeküdnöm az éjjel. Miután kifésültem derékig érő, fekete hajamat, felkaptam valami viszonylag elegánsabb ruhát, megadva a tiszteletet a mai napnak. Elvégre mégis csak új suli, vagy mifene.

- Rebeka, reggeli! - kiabált a földszintről anya.

   Nos, igen, édesanyám roppant gondoskodó egyén, amit nem is bánok, ugyanis magamtól biztosan lusta lennék szendvicseket gyártani kora reggel.

   Lassan lebaktattam a lépcsőn, s a konyha felé vettem az irányt.

- Jó reggelt! - hajolt felém, a mosogatást ezzel félbehagyva.

- Neked is.

Mosolyogva tapasztaltam, hogy két szelet bundás kenyér várt rám az asztalon, amit rövid tétovázás után be is kaptam.

- Kicsim, szeretném, ha ezt eltennéd – tartott kezében egy kicsi, fekete kötésű könyvecskét, rajta díszelgő ,,Diary" felirattal.

- E-egy napló? Minek nekem ilyesmi?

- Szeretném, ha beleírnád az emlékeidet. A mai naptól kezdve. Új iskola, új élet!

- Hát, rendben, majd meglátom… - vettem át tőle, majd a táskám mélyére csúsztattam.

   Hiába is mondtam volna bármit, ellenkezésnek itt nincs helye. Anyu így is-úgyis rávett volna valahogy, hogy irkáljam le egy könyvbe az életemet.

- Rakd el ezeket - bólintott fejével az asztal sarkán csücsülő tízóraira -, aztán indulás! Elvigyelek?

- Nem kell, boldogulok. Apa? - emeltem fel fejem, cipőhúzás közben.

- Már kora reggel elment. Ma estig bent lesz, ahogy én is.

- Oké, akkor szia - intettem, majd kiléptem az ajtón.

   A házunk egy apró kis utcában van, a sulitól nem messze. Családias környék, nincs túlzsúfolva. Jóformán mindenki ismer mindenkit, bár ez nem meglepő. Maga a város sem túl nagy, még nyár elején költöztünk ide, s már nagyjából ismerem a területet. Nem vagyok valami nyitott személyiség, de egy barátnőm azért már akadt.

   7:10 Huh, sietnem kell! Megbeszéltem vele, hogy negyedkor a sulim előtti parkban találkozunk. Sajnos külön iskolába járunk, de attól még tartjuk a kapcsolatot.

   Néhány perc múlva meg is érkeztem az említett helyszínre, ahol megpillantottam Dorotit.

- Szia Rebii~ ! Ezer éve nem láttalak! – ölelt át barátságosan.

- Szia. Ó, az egy hete volt.

Dori, amióta ismerem, nagyon pörgős lány. Vicces, kedves, örökmozgó egyéniség. Nagyon jókat lehet vele beszélgetni, és majdnem minden nap chatelünk, vagy hívjuk egymást telefonon. Az a tipikus jófej csajszi, ami minden történetbe kell.

- Na, izgulsz már? Az első napod az új gimidben! – pislogott rám nagyokat.
Barna haját most is copfba hordta, mint szinte minden nap.

- Nem izgulok, miért tenném? Elvégre csak egy új suli.

-  Ne légy ilyen pesszimista! Majd felszedsz valami helyes pasit, és meglátod, mindjárt színesebben látod majd a világot!

- Tapasztalatból beszélsz, mi? – kacsintottam.

- Hehe, nem. Bár lenne már valaki, aki felfigyelne rám!

- Majd lesz, ne aggódj!  Most viszont sietnem kell, mert szalad az idő. Már 07:30 van, és háromnegyedkor gyülekező. Ráadásul még azt sem tudom, merre kell mennem. Meg kéne keresnem valami okosabb diákot is.

- Ajj, a mindig pontos kislány! – görbítette le ajkait, aztán nevetett egyet.

- Hehe, na jól van, szia!

- Szia!

   A parkból egyenesen a suli felé tartottam. Néhány lámpa, és már ott is álltam a túloldalon, gombóccal a torkomban. Igen… Bármennyire is tagadtam le Doroti előtt, igenis izgulok! Ki ne izgulna? Talán nem is ez a legjobb szó rá. Inkább… csak félek. Félek, hogy nem tudok beilleszkedni, elvégre amúgy sem vagyok túl virgonc. Ráadásul itt nem ismerek senkit, az egyetlen barátnőm másik iskolába jár.

   Nehezen ugyan, de beléptem a tágasra nyitott kapun. Az épület szép, díszes volt. Látszik, hogy mostanában lehetett felújítva. Sosem voltam egy olyan lány, akit túlzottan érdekelt volna egy múzeum, vagy építészeti alkotás, tehát azt leszámítva hogy nagy és krémszínű, nem tudott túlzottan izgatni. Az udvaron diákok hada járkált, kisebb csoportokra oszolva.  Rám se hederítettek, így én sem zavartam köreiket. A területet pásztáztam szemeimmel, hogy hol egy alkalmas hely, ahová leülhetek. Egy kicsiny padnál nem is láttam több szabad ülőhelyet. Mint minden iskolában, itt is a szokásos reggeli nyüzsgés ment.

   Percek teltek, múltak. A tétlen üldögélés egyre kínosabbá vált.
Csak kéne csinálni valamit, nem?

Előkaptam telefonom, és ahogy szokásomhoz híven szoktam, elkezdtem babrálni. Egyesével megnézegettem a képeket, a jegyzeteket, és minden mást is, csak, hogy teljen az idő. Na, meg hogy ne nézzenek komplett idiótának, amiért csak bambulok egy helyben.

   Csendes magányomat azonban megzavarta egy erőteljes férfihang.

- A helyemen ülsz – bökött oldalba egy vörös hajú srác.

Az átlagnál magasabb, körülbelül száznyolcvan-százkilencven cm között mozoghatott. Tincsei nyílegyenesen omlottak vállára, s szürke szemei kiemelték tekintetét. Fekete-piros, kissé szakadt, halálfejes öltözete elárulta; egy rockerrel van dolgom.

- A helyeden? Akkor azért kerülte el mindenki nagy ívben ezt az eldugott kis padot, mert ez a Te helyed? – néztem rá kérdőn.

- Eltaláltad.

- Már pedig nem szándékozok felállni.

- Hehh, akkor szívesen segítek! – fogta meg bal karomat, majd húzni kezdett.

- Hé, hé, hé! Álljunk csak meg! Miért fogdosol, fizettél?

- Haha, vicces kislány. Na, most pedig állj fel, mielőtt bedurvulok.

- Már pedig nem mozdulok innen! Ugyan annyi jogom van itt ülni, mint bárki másnak. Tudod minek hívják ezt? Egyenjogúság. 

/ Kommentár: Mielőtt félreértenétek, Rebeka nem egy megszeppent lány, aki nem mer beszélni, szimplán csak nem sokat van társaságban, és nem nagyon tud beszédet kezdeményezni. Azaz beszédtéma keresésben abszolút szerencsétlen, de ha az már megvan, akkor hozzá tud szólni a dolgokhoz. Természetesen minden kiderül majd a jelleméről, ez csak egy kis hozzáfűznivaló. ^^ /

- Akkor kénytelen leszel elviselni engem – fészkelte magát mellém, mire én odébb húzódtam.

Maga a pad biztosan nem több egy méternél, úgyhogy elég szűkösen voltunk.
De én nem engedek! Nem hagyom győzni, nem fogok felállni!

   Mivel jobb ötletem nem volt, a fiúhoz hasonlóan, ismételten a mobilomat kezdtem babrálni. A kínos csendet azonban viszonylag hamar megtörte, erőteljes hangjával.

- Befejeznéd?

- Mégis micsodát? – néztem rá kérdőn.

- A telefonod nyomkodását! Amióta itt ülök, már legalább ötször nézted végig a parton készült bikinis képeidet. Nem unod még? Mert én rohadtul!

- Ki kérte, hogy nézd, mit csinálok? Különben is… perverz!

- Perverz? Nem, csak pasiból vagyok. De bármennyire is vagyok hímnemű, azért belőled is sok egy idő után. Deszka.

- Deszka?! Mi az, hogy deszka? Legalább valami hízelgőbbet mondtál volna, mondjuk, hogy tökéletesen egyenes, vagy valami hasonló.

- Mert az boldogítana?

- Tulajdonképpen nem, de egy fokkal mégiscsak jobban hangzik.

Mi, az hogy ledeszkáz?! Kérem szépen az én mellméretem- ... Jól van, talán tényleg nem túl nagy... Különben sem olyan infó, amit meg kéne osztanom ezzel a mindössze 10 perce megismert alakkal. Bár az tény, hogy az emberek akkor nyílnak meg egymásnak, ha személyes dolgot árulunk el magunkról. De ezt azért mégsem...

Csend telepedett ránk, minek az eredménye, hogy ismét csak a telefon volt az egyetlen eszköz, mellyel szórakozhattam.

- Istenem…

- Szólítottál? – néztem rá mosolyogva.

- Szakállas vicc, egyébként meg – tépte ki kezemből a mobilt -, ha már mindenáron itt kell lenned, legalább ne untatnál ennyire.

- Sajnálom, hogy nem vagyok szórakoztató társaság – vágtam rá cinikusan, az eddigi kikapcsolódásomat nyújtó eszközről teljesen megfeledkezve.

- Castiel.

- Mit motyogsz? Ja, hogy a neved. Én Rebeka vagyok.

- Rebeka, hm? – húzta ezúttal ő is mosolyra száját.

- Igen, Rebeka. Betűzzem esetleg?

- Heh, nem kell.

   Tehát Castiel. Nos Castiel egész jó fejnek tűnik, bár igazán örülnék neki, ha kiszállna az aurámból, ugyanis igen csak kínos, ahogy kb fél centire ülünk egymástól, és minden egyes pillanatban, amikor odafordulunk a másikhoz, jóformán csóktávolságra vagyunk. Viszont úgy érzem ő végre egy olyan ember, akivel a semmiről való beszélgetésből is ki lehet hozni valamit. Még viccelődni is lehet vele, aminek szintén örülök. Az előző iskolámban nem nagyon nyíltam meg a többieknek, éppen ezért nem alakultak ki túl nagy barátságok sem. Valahogy otthon, a négy fal közt mindig jobban elbeszélgettem az egyik barátnőmmel, mint az iskolatársaimmal. Ráadásul az iskolában elkönyveltek valami zizzent kis strébernek, a valódi énem viszont egy pörgős, életvidám, kissé perverz egyén.

- Na, mi van? A telód már nem is kell? - lóbálta meg kezében az említett tárgyat.

- Dehogyisnem. De nem igazán féltem, mert a billentyűzárat úgysem tudod feloldani.

- Azt te csak hiszed! – húzta széles mosolyra száját.

Nem tudtam mire készülhet, de ez a vigyor rosszat sejtetett. Már előre félek.

- Hé, Armin! – ordított egy tőlünk nem messze ülő fiúnak, aki épp egy apró kütyüt nyomkodott. PSP-t, azt hiszem.

- Mi az? – lépett mellénk egy fekete hajú, kék szemű srác. Magas, vékony és rendelkezett azokkal a tipikus kocka jelzőkkel; karikás szem, kusza haj, kissé igénytelen öltözet. Mind ettől eltekintve, kimondottan helyes.

- Felnyitnád nekem? – nyomta a kezébe telefonom.

- Persze! De miért?

- A csaj elfelejtette a kódját, és nem tudja használni. Különben is, jössz nekem eggyel a múltkoriért.

Haha, Castiel! Oké, belemegyek a játékba. Elvégre ki van zárva, hogy képes legyen feltörni a-

- Kész! – szakította meg Armin, a gondolatmenetemet.

Tátott szájjal bámultam hol Castielre, hol a másik fiúra, aki ezután sietősen távozott, játszani.

- M-m-mégis, hogy? – képedtem el, s továbbra is csak értetlenül bambultam.

- Ééés, itt vannak a fürdőruhás képeid – mutatta ide a telefonom képernyőjét.

- Add ide! – kaptam volna ki a kezéből, de ő elrántotta.

- Á-á-ááá… Mit kapok cserébe? - döntötte meg fejét, száját mosolyra húzva.

Zseniális vagy Castiel! Tekintve, hogy semmit sem csináltál azon kívül, hogy ideugrattál egy gyereket…most mégis én tartozom neked. Ráadásul az az én tulajdonom...

- Nem tudom, mit szeretnél? - forgattam meg szemeim, ezzel beletörődve.

- Nincs túl nagy fantáziád. Mindegy, nekem van egy ötletem – fészkelődött kicsit a padon.

- Mégpedig? – bámultam rá kérdőn, s mertem remélni, hogy semmi rosszra nem gondolt.

- Ezt! – állított föl a padról, majd elfoglalta területemet.

- Tehát egész végig csak az ülőhelyre fájt a fogad, mi? – nevettem.

- Még szép! - vonta meg vállát, majd engem figyelembe se véve, egy headset-en keresztül bömböltetni kezdte a zenét a fülébe.