Sziasztok!
Meg is hoztam a 2. fejezetet! :)
Meg is hoztam a 2. fejezetet! :)
Véleményeket még mindig örömmel fogadok, kíváncsi vagyok, ti milyennek gondoljátok a történetet. :)
Alul már elérhető a ,,pipázás" is.
A részről összességében annyit, hogy; bár azt írtam kívülről tudom már a házirendeket, azért a beiratkozásomkor kapottat elő kellett bogarásznom, hogy ,,amúgy mi is van benne?". :D
~2. FEJEZET~
SZŐKE, BARNA, FEKETE
Elindultam hát az épület felé, elvégre fel kéne deríteni a helyet. Mikor beléptem, a portás azonnal mosolyogva köszöntött, ami nálunk nem volt szokás, így lehet először kicsit furcsán néztem a körülbelül 50-es éveiben járó őszes férfira, de végül viszonoztam kedvességét. Az épület belülről még hatalmasabbnak tűnt, mint kintről. Az óriási boltív alakú előcsarnok tele volt az elballagott diákok tablóival, növényekkel, és egy falra függesztett kivetítővel, amit ünnep napokon használhatnak. A falak mentén kisebb padok helyezkedtek el, s két oldalt lépcső vezetett fel a termekhez. Legalábbis gondolom, hogy oda. Diákok hada mozgott itt is, csak úgy, mint az udvaron.
Több mint hatszáz ember jár ide! Váóó!
Apró válltáskámban kotorásztam a suli honlapjáról kinyomtatott alaprajzom után, ami talán segítségemre lehet(ett volna). Igazán dicséretes dolog, hogy az újoncokat segítve, úgymond ,,térképet” töltöttek fel a netre, de talán jobban örültem volna ennek a ténynek, ha el is igazodtam volna rajta. Az A4-es nagyságú papír ugyanis oly’ annyira tele volt zsúfolva információval, hogy a bejáratot sem lehetett megtalálni rajta. Főleg nem egy ilyen nagy épületben.
Elindultam az egyik szárny irányába – majd csak lesz valahogy alapon. Még mindig a térképet bújtam, amikor véletlenül nekimentem valakinek.
- Jajj, bocsi, bocsi! – kezdtem azonnal mentegetőzésbe, ugyanis nálam nem hogy furcsa, egyenesen gyakori, ha ügyetlenül viselkedem.
Pár másodperc után azonban, kezdtem úgy érezni, talán nem is az én hibámból történt ez a kis baleset.
Egészen véletlenül egy fekete hajú fiúba futottam bele, akinek nem hogy a szemét, még az arcát se lehetett látni. Fejét a föld irányába szegezte, s igen erősen koncentrált a kezében lévő kütyüre. A ruhái azonban ismerősek voltak, mintha láttam volna már valahol.
- Nem gond – válaszolt egyszerűen, közben fel nem nézve az aprócska képernyőről.
Dallamos hangja ismerősen csengett fülemben.
Ő lehet az az Ádám(?), akitől kérte Castiel, hogy törje fel a billentyűzáram!
A fiút látszólag nem hatotta meg a tény, hogy neki mentem. Pár másodperc múlva már el is tűnt. Pedig igazán megkérdezhettem volna tőle, merre találom az igazgatóit… Azonban ez a kérdés már akadémikus, és láthatólag nem is lett volna túl segítőkész velem, ha még arra se méltatott, hogy megnézze ki ment neki.
Tovább indultam hát a kezemben szorongatott papírral, melyből gyakran felpillantottam, kémlelve a termek számait.
- F05, E17, D23… Ááá, ki tervezte ezt a szutykot? – tört ki belőlem az indulat, mivel már legalább 10 perce próbáltam eligazodni a termek között, s egyedül arra sikerült rájönnöm, hogy az ,,F”, földszintet jelent.
Minden normális, és magára valamit adó iskolában – teljesen ésszerű módon – a földszinten található az igazgatói iroda, amit én jelen esetben kerestem. A környékünkön az összes általános egy sémára épült, s kivétel nélkül mindben a folyosó végén találtuk az tanárok által használt helyiségeket.
- Miért nem lehet itt eligazodni? Miért nem lehet egy normális térképet csinálni? Miért? – tettem fel magamnak monotonul ugyan azt a kérdést. Nem vártam rá választ, azonban meglepődéssel töltött el, mikor mégis csak felfigyelt valaki a hisztimre.
- Segíthetek? – mosolygott rám egy szőke hajú srác, villogó aranybarna szemekkel. Egy igen elegáns fiúval volt dolgom. Krémszínű nadrágja élére vasalva, fehér ingén a legcsekélyebb gyűrődés sem látszott, s hajszálpontos precízséggel megkötött éj kék nyakkendője csodásan passzolt összeállításához. Vonásai tiszták voltak, arca hibátlan. Nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen sima bőrt. Talán mikor két hete babalátogatóba voltam a nénikémnél.
- Igen, az igazgatóit keresem a beiratkozásommal kapcsolatban. Több—kevesebb sikerrel – lóbáltam meg kezemben az összegyűrkélt papírt.
- Ez esetben elég az én segítségem is. Nathaniel vagyok, a diákönkormányzat vezetője és a Kertész klub tevékenységeinek szervezője. Örvendek – mosolygott kedvesen.
- Rebeka, üdv.
Kicsit túlságosan fennhéjázó stílusa van ennek a Nathanielnek. Nem mondhatnám pozitív jelzőnek, ha valaki így dicsekszik. Egy ,,DÖK elnök vagyok” szöveggel bőven megelégedtem volna, nem kell a formalitás, nem állásinterjún vagyunk.
- Az új diák, jól gondolom? Ne aggódj, már csak pár fontos papírt kell aláírnod, melyek a teremben vannak kikészítve. Kövess, kérlek.
Nathaniel emelt fővel indult el a folyosón. Állát magasra szegte, hátát kiegyenesítette és lépteit megszaporázta, mint aki épp a legfontosabb üzleti tárgyalásra indul. Alig bírtam visszatartani a röhögést, olyan nevetséges látvány volt, ahogy túljátssza szerepét. Körülöttünk mindenki kacarászott a kis jeleneten, s én is jóízűen mosolyogtam. Egy idő után kezdett kínossá válni a helyzet, de Nathaniel nem zavartatta magát, ugyan olyan büszke módon sétált tovább.
Azóta sem sikerült megtudnom hol találom az igazgatóit, de jelen esetben lényegtelen. Egyelőre elég volt, hogy pincsi kutyára emlékeztető módon loholtam a szöszke után.
Mikor beértünk a DÖK terembe, poros papír illat fogott el. Az ablak nyitva állt, mégis érezni lehetett a könyvek dohos szagát. Egy barna hajú lánnyal találtam szembe magam, kinek tincsei nagy, göndör fürtökben omlottak vállára. Fehér miniszoknyát és háromnegyedes, kék felsőt viselt, melyet körbe csipkék öveztek. Nem volt olyan elegáns, mint Nathaniel, de első ránézésre egy könyvmoly lány érzését keltette. Először értetlenül bámult rám a nagy, kék szemeivel, a szemkontaktust egy pillanatra sem elhagyva, majd néhány másodperc múlva ellágyult tekintete, s kísérőmhöz fordult.
- Ő volna az új diákunk. Rebeka…
- …Davies – segítettem ki.
- Isten hozott nálunk! Melody vagyok, a B osztály diák önkormányzati elnöke! – mosolygott már ezúttal a lány is.
Kedvesen bólintottam, de ettől többre nem tellett, ugyanis a szám már kiállt a sok vigyorgástól. Ez a mézes-mázas tekintet furcsa mód mindkettőjüknek megvan. Bár a lány szeméből sugárzik, hogy úgy érzi közben magát, mint egy stewart dess, aki csak kötelességből bájolog minden tahó vendégnek.
- Íme a tűzvédelmi nyilatkozat és a házirend. Egyedül ezeknek az aláírásával tartozol még – tartott elém egy jó hosszú, több oldalas szabályzatot Nathaniel.
Nem szokásom az ilyenek elolvasás (öreg hiba), kívülről fújom már az ,,Elfogadod az általános szerződési feltételeket?” szöveget. Úgyis minden házirend ugyan azt tartalmazza; a diákok jogait, az iskolai tárgyak és helyek rendeltetésszerű használatát, és a gyengébb elméjűek kedvéért a ,,ne edd meg a krétát”-hoz hasonló felszólításokat. Bár, lehet, hogy egy gimnáziumban ez már másképp megy.
Elő akartam volna kapni egy tollat, de Nathaniel megelőzött, akinek úgy látom létfeltétel lehet, mert míg más ember a telefonját tartja a zsebében, ő egy golyóstollat. Eredeti ötlet, az biztos. Megköszöntem, majd irkálni kezdtem. Sosem voltam túl jó ebben, ugyanis míg a többség már igen egyedi szignót dolgozott ki, én még mindig béna módon a teljes nevemet firkantottam a papírra, azt is eszméletlen ronda módon.
- Akkor ezzel is megvolnánk – húzta ki kezem alól a tizenkilenc, véleményem szerint már novellának nevezhető oldalt, majd gondosan elhelyezte egy mappába.
– Az első órád a második emeleten lesz. Ha innen kilépsz, menj fel a lépcsőn, majd a folyosó végén balra, a kétszáztizenkettőbe – utasított Nathaniel. – Ne haragudj, de jelenleg rengeteg dolgom van, így nincs időm körbevezetni téged. De kérd meg mondjuk Irist, ő igen kedves lány, biztos szívesen segít.
Bólintottam, megköszöntem az útbaigazítást, majd kiléptem a teremből. A bent érzett állott szag után, üdítő érzés volt a ,,friss levegőt” szagolni. Nem mellesleg feszélyezve éreztem magam a légkörtől, ugyanis míg Melody mosolya alatt rosszalló pillantásokat véltem felfedezni, Nathaniel fellengzős stílusától meg már rázott a hideg. Ezekből a mű vigyorokból meg kezd elegem lenni.
Azon kívül, hogy ismételten eltévedtem, jól vagyok. Az még rendben is van, hogy fel a második emeletre, de minimum háromfelé ágazódott a folyosó, így kiigazodni abszolút nem tudtam.
Nagy nehezen sikerült megtalálnom a termet, s már nyúltam is a kilincsért, azt szorongatva azonban megtorpantam. A gyomrom görcsbe rándult a gondolattól, hogy be kell lépnem az előttem álló helyiségbe, s nem tudtam rászánni magam, hogy lenyomjam az apró kallantyút. Ismét eluralkodott rajtam a reggel érzett félelem, s percek teltek, míg én álldogáltam ott. Csodálkoztam is, hogy az őrjöngő zajok alapján – ami kihallatszódott – még senki sem lépett ki. Persze, hogy nem, elvégre az, aki megunta a bent lévő őrültek házát, pont azt a pillanatot választotta a kilincs lenyomására, mint én. Az ajtó kifelé nyílt, s egy szőke, göndör hajú lány egyből nekem esett.
- Neked elment az eszed? – mondta kolibrira emlékeztető magas hangon.
- B-bocsá-
- Pff… Legalább ne az ajtóban állnál meg! – dobta hátra haját, majd sietősen távozott.
Meg sem várta válaszomat, pedig épp elnézést akartam kérni. Nagyszerű! Még a teremben sem voltam bent, de máris magamra haragítottam egy lányt… Klassz!
Ott álltam az ajtó előtt, mely félig nyitva állt. Végig gondoltam mit mondok majd, ha bárki észrevesz, hogyan beszélek másokhoz, s hogy miképpen villantom elő azt a bájos mosolyomat, amit oly’ sokáig gyakoroltam reggelenként a tükörben.
Rászántam magam, s megmarkolva a kilincset, kinyitottam az ajtót, majd átléptem a küszöböt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése