Íme első történetem első fejezete. A szereplőkről bővebben olvashattok ide kattintva! (új ablakban jelenik meg)
Kíváncsi vagyok milyennek gondoljátok, hogy tetszik nektek. :3
Mielőtt belekezdenétek, ezt kérem mindenkitől, hogy olvassa el. Nem hosszú, de tisztázni akartam.
Egyelőre ennyi, kellemes olvasást! :)
AZ ÚJ ISMERETSÉG
Ahogy tágasra nyitottam - a fény viszonyok miatt még hunyorgó - szempáromat, megpillantottam a falon díszelgő órámat, s az azt mutató időt.
06:30. Ideje felkelnem! Elvégre ma van az első napom az új gimiben!
Óvatosan felültem az ágyon, s kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat.
Kit is áltatok? Ilyen könnyen még senki sem kelt fel. Főleg nem akkor, ha suliról van szó. A legszörnyűbb helyről, amit földi halandóknak kitaláltak! Tizenöt évem alatt még nem volt szerencsém megszokni azt az idegesítő pityegést, amit a telefonom szokott minden hétköznap reggel kiadni magából. Feltéve, ha épp nem szünet van.
Épp a fürdőszoba felé tarottam, hogy megcsodálhassam azt a remek frizurát, amit sikerült elfeküdnöm az éjjel. Miután kifésültem derékig érő, fekete hajamat, felkaptam valami viszonylag elegánsabb ruhát, megadva a tiszteletet a mai napnak. Elvégre mégis csak új suli, vagy mifene.
- Rebeka, reggeli! - kiabált a földszintről anya.
Nos, igen, édesanyám roppant gondoskodó egyén, amit nem is bánok, ugyanis magamtól biztosan lusta lennék szendvicseket gyártani kora reggel.
Lassan lebaktattam a lépcsőn, s a konyha felé vettem az irányt.
- Jó reggelt! - hajolt felém, a mosogatást ezzel félbehagyva.
- Neked is.
Mosolyogva tapasztaltam, hogy két szelet bundás kenyér várt rám az asztalon, amit rövid tétovázás után be is kaptam.
- Kicsim, szeretném, ha ezt eltennéd – tartott kezében egy kicsi, fekete kötésű könyvecskét, rajta díszelgő ,,Diary" felirattal.
- E-egy napló? Minek nekem ilyesmi?
- Szeretném, ha beleírnád az emlékeidet. A mai naptól kezdve. Új iskola, új élet!
- Hát, rendben, majd meglátom… - vettem át tőle, majd a táskám mélyére csúsztattam.
Hiába is mondtam volna bármit, ellenkezésnek itt nincs helye. Anyu így is-úgyis rávett volna valahogy, hogy irkáljam le egy könyvbe az életemet.
- Rakd el ezeket - bólintott fejével az asztal sarkán csücsülő tízóraira -, aztán indulás! Elvigyelek?
- Nem kell, boldogulok. Apa? - emeltem fel fejem, cipőhúzás közben.
- Már kora reggel elment. Ma estig bent lesz, ahogy én is.
- Oké, akkor szia - intettem, majd kiléptem az ajtón.
A házunk egy apró kis utcában van, a sulitól nem messze. Családias környék, nincs túlzsúfolva. Jóformán mindenki ismer mindenkit, bár ez nem meglepő. Maga a város sem túl nagy, még nyár elején költöztünk ide, s már nagyjából ismerem a területet. Nem vagyok valami nyitott személyiség, de egy barátnőm azért már akadt.
7:10 Huh, sietnem kell! Megbeszéltem vele, hogy negyedkor a sulim előtti parkban találkozunk. Sajnos külön iskolába járunk, de attól még tartjuk a kapcsolatot.
Néhány perc múlva meg is érkeztem az említett helyszínre, ahol megpillantottam Dorotit.
- Szia Rebii~ ! Ezer éve nem láttalak! – ölelt át barátságosan.
- Szia. Ó, az egy hete volt.
Dori, amióta ismerem, nagyon pörgős lány. Vicces, kedves, örökmozgó egyéniség. Nagyon jókat lehet vele beszélgetni, és majdnem minden nap chatelünk, vagy hívjuk egymást telefonon. Az a tipikus jófej csajszi, ami minden történetbe kell.
- Na, izgulsz már? Az első napod az új gimidben! – pislogott rám nagyokat.
Barna haját most is copfba hordta, mint szinte minden nap.
Barna haját most is copfba hordta, mint szinte minden nap.
- Nem izgulok, miért tenném? Elvégre csak egy új suli.
- Ne légy ilyen pesszimista! Majd felszedsz valami helyes pasit, és meglátod, mindjárt színesebben látod majd a világot!
- Tapasztalatból beszélsz, mi? – kacsintottam.
- Hehe, nem. Bár lenne már valaki, aki felfigyelne rám!
- Majd lesz, ne aggódj! Most viszont sietnem kell, mert szalad az idő. Már 07:30 van, és háromnegyedkor gyülekező. Ráadásul még azt sem tudom, merre kell mennem. Meg kéne keresnem valami okosabb diákot is.
- Ajj, a mindig pontos kislány! – görbítette le ajkait, aztán nevetett egyet.
- Hehe, na jól van, szia!
- Szia!
A parkból egyenesen a suli felé tartottam. Néhány lámpa, és már ott is álltam a túloldalon, gombóccal a torkomban. Igen… Bármennyire is tagadtam le Doroti előtt, igenis izgulok! Ki ne izgulna? Talán nem is ez a legjobb szó rá. Inkább… csak félek. Félek, hogy nem tudok beilleszkedni, elvégre amúgy sem vagyok túl virgonc. Ráadásul itt nem ismerek senkit, az egyetlen barátnőm másik iskolába jár.
Nehezen ugyan, de beléptem a tágasra nyitott kapun. Az épület szép, díszes volt. Látszik, hogy mostanában lehetett felújítva. Sosem voltam egy olyan lány, akit túlzottan érdekelt volna egy múzeum, vagy építészeti alkotás, tehát azt leszámítva hogy nagy és krémszínű, nem tudott túlzottan izgatni. Az udvaron diákok hada járkált, kisebb csoportokra oszolva. Rám se hederítettek, így én sem zavartam köreiket. A területet pásztáztam szemeimmel, hogy hol egy alkalmas hely, ahová leülhetek. Egy kicsiny padnál nem is láttam több szabad ülőhelyet. Mint minden iskolában, itt is a szokásos reggeli nyüzsgés ment.
Percek teltek, múltak. A tétlen üldögélés egyre kínosabbá vált.
Csak kéne csinálni valamit, nem?
Csak kéne csinálni valamit, nem?
Előkaptam telefonom, és ahogy szokásomhoz híven szoktam, elkezdtem babrálni. Egyesével megnézegettem a képeket, a jegyzeteket, és minden mást is, csak, hogy teljen az idő. Na, meg hogy ne nézzenek komplett idiótának, amiért csak bambulok egy helyben.
Csendes magányomat azonban megzavarta egy erőteljes férfihang.
- A helyemen ülsz – bökött oldalba egy vörös hajú srác.
Az átlagnál magasabb, körülbelül száznyolcvan-százkilencven cm között mozoghatott. Tincsei nyílegyenesen omlottak vállára, s szürke szemei kiemelték tekintetét. Fekete-piros, kissé szakadt, halálfejes öltözete elárulta; egy rockerrel van dolgom.
- A helyeden? Akkor azért kerülte el mindenki nagy ívben ezt az eldugott kis padot, mert ez a Te helyed? – néztem rá kérdőn.
- Eltaláltad.
- Már pedig nem szándékozok felállni.
- Hehh, akkor szívesen segítek! – fogta meg bal karomat, majd húzni kezdett.
- Hé, hé, hé! Álljunk csak meg! Miért fogdosol, fizettél?
- Haha, vicces kislány. Na, most pedig állj fel, mielőtt bedurvulok.
- Már pedig nem mozdulok innen! Ugyan annyi jogom van itt ülni, mint bárki másnak. Tudod minek hívják ezt? Egyenjogúság.
/ Kommentár: Mielőtt félreértenétek, Rebeka nem egy megszeppent lány, aki nem mer beszélni, szimplán csak nem sokat van társaságban, és nem nagyon tud beszédet kezdeményezni. Azaz beszédtéma keresésben abszolút szerencsétlen, de ha az már megvan, akkor hozzá tud szólni a dolgokhoz. Természetesen minden kiderül majd a jelleméről, ez csak egy kis hozzáfűznivaló. ^^ /
- Akkor kénytelen leszel elviselni engem – fészkelte magát mellém, mire én odébb húzódtam.
Maga a pad biztosan nem több egy méternél, úgyhogy elég szűkösen voltunk.
De én nem engedek! Nem hagyom győzni, nem fogok felállni!
De én nem engedek! Nem hagyom győzni, nem fogok felállni!
Mivel jobb ötletem nem volt, a fiúhoz hasonlóan, ismételten a mobilomat kezdtem babrálni. A kínos csendet azonban viszonylag hamar megtörte, erőteljes hangjával.
- Befejeznéd?
- Mégis micsodát? – néztem rá kérdőn.
- A telefonod nyomkodását! Amióta itt ülök, már legalább ötször nézted végig a parton készült bikinis képeidet. Nem unod még? Mert én rohadtul!
- Ki kérte, hogy nézd, mit csinálok? Különben is… perverz!
- Perverz? Nem, csak pasiból vagyok. De bármennyire is vagyok hímnemű, azért belőled is sok egy idő után. Deszka.
- Deszka?! Mi az, hogy deszka? Legalább valami hízelgőbbet mondtál volna, mondjuk, hogy tökéletesen egyenes, vagy valami hasonló.
- Mert az boldogítana?
- Tulajdonképpen nem, de egy fokkal mégiscsak jobban hangzik.
Mi, az hogy ledeszkáz?! Kérem szépen az én mellméretem- ... Jól van, talán tényleg nem túl nagy... Különben sem olyan infó, amit meg kéne osztanom ezzel a mindössze 10 perce megismert alakkal. Bár az tény, hogy az emberek akkor nyílnak meg egymásnak, ha személyes dolgot árulunk el magunkról. De ezt azért mégsem...
Csend telepedett ránk, minek az eredménye, hogy ismét csak a telefon volt az egyetlen eszköz, mellyel szórakozhattam.
- Istenem…
- Szólítottál? – néztem rá mosolyogva.
- Szakállas vicc, egyébként meg – tépte ki kezemből a mobilt -, ha már mindenáron itt kell lenned, legalább ne untatnál ennyire.
- Sajnálom, hogy nem vagyok szórakoztató társaság – vágtam rá cinikusan, az eddigi kikapcsolódásomat nyújtó eszközről teljesen megfeledkezve.
- Castiel.
- Mit motyogsz? Ja, hogy a neved. Én Rebeka vagyok.
- Rebeka, hm? – húzta ezúttal ő is mosolyra száját.
- Igen, Rebeka. Betűzzem esetleg?
- Heh, nem kell.
Tehát Castiel. Nos Castiel egész jó fejnek tűnik, bár igazán örülnék neki, ha kiszállna az aurámból, ugyanis igen csak kínos, ahogy kb fél centire ülünk egymástól, és minden egyes pillanatban, amikor odafordulunk a másikhoz, jóformán csóktávolságra vagyunk. Viszont úgy érzem ő végre egy olyan ember, akivel a semmiről való beszélgetésből is ki lehet hozni valamit. Még viccelődni is lehet vele, aminek szintén örülök. Az előző iskolámban nem nagyon nyíltam meg a többieknek, éppen ezért nem alakultak ki túl nagy barátságok sem. Valahogy otthon, a négy fal közt mindig jobban elbeszélgettem az egyik barátnőmmel, mint az iskolatársaimmal. Ráadásul az iskolában elkönyveltek valami zizzent kis strébernek, a valódi énem viszont egy pörgős, életvidám, kissé perverz egyén.
- Na, mi van? A telód már nem is kell? - lóbálta meg kezében az említett tárgyat.
- Dehogyisnem. De nem igazán féltem, mert a billentyűzárat úgysem tudod feloldani.
- Azt te csak hiszed! – húzta széles mosolyra száját.
Nem tudtam mire készülhet, de ez a vigyor rosszat sejtetett. Már előre félek.
- Hé, Armin! – ordított egy tőlünk nem messze ülő fiúnak, aki épp egy apró kütyüt nyomkodott. PSP-t, azt hiszem.
- Mi az? – lépett mellénk egy fekete hajú, kék szemű srác. Magas, vékony és rendelkezett azokkal a tipikus kocka jelzőkkel; karikás szem, kusza haj, kissé igénytelen öltözet. Mind ettől eltekintve, kimondottan helyes.
- Felnyitnád nekem? – nyomta a kezébe telefonom.
- Persze! De miért?
- A csaj elfelejtette a kódját, és nem tudja használni. Különben is, jössz nekem eggyel a múltkoriért.
Haha, Castiel! Oké, belemegyek a játékba. Elvégre ki van zárva, hogy képes legyen feltörni a-
- Kész! – szakította meg Armin, a gondolatmenetemet.
Tátott szájjal bámultam hol Castielre, hol a másik fiúra, aki ezután sietősen távozott, játszani.
- M-m-mégis, hogy? – képedtem el, s továbbra is csak értetlenül bambultam.
- Ééés, itt vannak a fürdőruhás képeid – mutatta ide a telefonom képernyőjét.
- Add ide! – kaptam volna ki a kezéből, de ő elrántotta.
- Á-á-ááá… Mit kapok cserébe? - döntötte meg fejét, száját mosolyra húzva.
Zseniális vagy Castiel! Tekintve, hogy semmit sem csináltál azon kívül, hogy ideugrattál egy gyereket…most mégis én tartozom neked. Ráadásul az az én tulajdonom...
- Nem tudom, mit szeretnél? - forgattam meg szemeim, ezzel beletörődve.
- Nincs túl nagy fantáziád. Mindegy, nekem van egy ötletem – fészkelődött kicsit a padon.
- Mégpedig? – bámultam rá kérdőn, s mertem remélni, hogy semmi rosszra nem gondolt.
- Ezt! – állított föl a padról, majd elfoglalta területemet.
- Tehát egész végig csak az ülőhelyre fájt a fogad, mi? – nevettem.
- Még szép! - vonta meg vállát, majd engem figyelembe se véve, egy headset-en keresztül bömböltetni kezdte a zenét a fülébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése