Jégszív 3. fejezet

Sziasztok!!
Ismét jelentkezem, ismét egy új fejezettel! :)

Véleményekre még mindig várok, írjatok nyugodtan, nem harapok! :D
Nagyon szépen köszönöm a több, mint 350 oldalmegtekintést! Nagyon jól esik! :')

Megkaptam az első blog-kritikámat, amit szintén nagyon köszönök! Aki kíváncsi rá, itt megtekintheti. :)
(új ablakban jelenik meg)

~Aryl

~3. FEJEZET~
MENTHETETLEN...

A szorongás, mely eddig fogva tartott, kezdett oldódni bennem. Egyre magabiztosabban lépkedtem a terem közepe felé, közben a földet kémlelve, egy pillanatra sem felnézve. Éreztem, ahogy remeg a kezem, de minden porcikámmal azon voltam, hogy erőt vegyek magamon, és ne rohanjak ki most azonnal a folyosóra. A zajokat, melyeket kintről még olyan erősen hallottam, egyáltalán nem érzékeltem, mintha minden elhalkult volna, s a cipőm aljának kopogása lenne az egyetlen hang a némaságban.
Meg tudom csinálni! Képes vagyok rá! Elvégre csak egy új osztály! – nyugtatgattam magamat. És új közösség, ismeretlen emberek – hagyott alább iménti lelkesedésem.
   A tanári asztalhoz érve félve pillantottam fel. Azt vártam, mindenki szúrós szemekkel méreget majd, hogy mit keresek itt. Elvégre nem szokás csak úgy beszédelegni egy ismeretlen osztályba, ráadásul köszönés nélkül meg pláne. Azonban egy-két embert leszámítva magasról tettek rám. Boldogan folytatták tevékenységüket, melyet eddig végeztek. A legtöbb ember beszélgetett, akik rám figyeltek, elkönyvelték, hogy bizonyára egy gólya vagyok, aki termet tévesztett.
   Lassan elindultam a terem vége felé, de út közben neki ütköztem az egyik pad sarkának. Az asztal hangos nyikorgással mozdult, mire az osztály egy része felkapta a fejét. Rezzenéstelen arccal kémlelték az eseményeket. Kezemet a combomhoz tettem, ami kissé sajgott az ütéstől. Viszont ismételten nem voltam főszerepben sokáig, ugyanis pár másodperc múlva mindenki visszafordult a helyére.
   Az utolsó előtti padot találtam a legszimpatikusabbnak, elvégre nem ült benne senki. Helyet foglaltam a belső széken, majd elkezdtem kipakolni a táskámból. Mivel nem akartam sokáig egy helyben ücsörögni, ezért a lehető leglassabban szedtem elő a holmimat. Néhányszor a telefonom képernyőzárját is feloldottam, húzogattam kettőt-hármat a képernyőn - mintha valami fontosat néztem volna meg-, majd letettem a kütyüt. Fogalmam sem volt, mivel üthetném el az időt, de nem akartam idétlenül gubbasztani magamban.
   Mikor körbenéztem a teremben lévők között, a szemem egyből egy lányra szegeződött, kinek hófehér hajzuhataga vasaltan omlott hátára. Elképesztően hosszú, fenék alá érő tincsei minden egyes mozdulatnál oldalra libbentek, s úsztak a levegőben. Ugyan az én loboncomra is mondták már, hogy milyen szép, de a mindössze derék érő frizurám meg sem közelítette az ő gyönyörű, fényes haját. Mosolya hihetetlenül bájos volt, s aranybarna szeme csillogott a boldogságtól. Egyedi szabású ruhája igen csak rövid volt, rajta egy lila színű nyakkendővel, majd fekete mellénnyel. Fűzős, fekete csizmája majdnem combközépig ért, s megkoronázta öltözékét. Vonásai tiszták voltak, s olyan elbűvölő tekintettel rendelkezett, hogy kétség sem férhetett hozzá; bármelyik fiú fejét képes lenne elcsavarni.
   Fejem ezután arrébb fordítottam, s tekintetem egy kék hajú fiún állapodott meg. Igencsak érdekes öltözete volt, de mivel a pad belső részénél ült, így nem sokat láttam belőle. Meghökkentő módon természetellenes szemeivel ,,rózsaszínben látta a világot”. Nem sok időm volt őt figyelni, ugyanis nem sokkal később valaki eltakarta előlem a külvilágot.

Te? Már megint te?

   A fiú, akibe a mai nap folyamán már sokadszorra botlottam bele. A srác - kinek nevére már egyáltalán nem emlékszem-, ismét megjelent, PSP-vel a kezében. Elképedve néztem, ahogy a-nélkül foglalt helyet, hogy egy pillanatra is félre nézett volna a képernyőből. Nem akartam rászólni, hogy ,,itt már ül valaki”, elvégre milyen jogon szövegelek én, egy újonc, olyasvalakinek, aki már legalább egy éve itt van? Csendben meghúztam magam, s látszólag nem zavartam őt, legalábbis a játékban biztos nem. Nem akartam hozzászólni, bármennyire is csábított a lehetőség, hogy végre találjak egy beszélgetőpartnert. Én is elővettem a telefonom, s a reggelhez hasonlóan, megint babrálni kezdtem.
   Hamarosan egy vörös hajú lány tornyosult elém, eltakarva a gyér lámpafényt.
- Szia! Nem tévesztettél véletlenül osztályt?

- Nem hiszem – mosolyogtam kedvesen.
- Biztos vagy benne? Még sosem láttalak itt – döntötte kissé oldalra fejét, s világoskék szemeivel nagyokat pislantott. Ruházata különös volt; egy lila hosszujjú felső, melynek kar része sötétzöld volt, egy rövid sort, alatta pedig csíkos harisnya. Leginkább arra emlékeztetett, amikor kiskoromban anyukám öltöztetett.
- A kilencedik C-ben vagyok, nem igaz?
- De. Ezek szerint új diák vagy? – nyíltak nagyra szemei, s szája mosolyra húzódott.
   A mellettem gubbasztó fiú erre felkapta a fejét, s szemöldökét összehúzta.
- Téged ismerlek, nem?

- Nos, ahogy vesszük. Reggel már találkoztunk – néztem kialvatlan szemeibe.
- Ja, ott ültél Castiel mellett, nem? A te telód törtem fel – fordult vissza a játékához.
- Igen, az enyém.
A lány még mindig itt állt mellettem, s várta, hogy ismét rá figyeljek.
- Iris vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek!
- Szintúgy!  - mosolyodtam el.
   További beszélgetésre nem került sor, ugyanis a csengőt követően a tanár belépett, s mindenkit a helyére parancsolt. Megjelenése tekintélyt parancsoló volt, sugárzott belőle a határozottság. Fekete hajához sötétkék színű öltönyt választott, s barna szemeiből a fáradtságot lehetett kiolvasni.
   Nekem, mint új diáknak, evidens, hogy be kellett mutatkoznom. Sosem voltam jó az ilyesmiben, elvégre nem tudtam, mit mondhatnék magamról. Pár mondat után ki is fogytam az ötletekből, s csendesen álltam egy helyben.
- Van valakinek kérdése?
- Tanár úr, nem lehetne matek óra helyett beszélgetni Rebekával? – nyújtogatta magasra a kezét a kék hajú fiú, s közben idétlen vigyorral az arcán próbálta kérlelni.
- Alexy, fiacskám… ezt óvodában – mosolygott vissza gúnyosan a mellettem ülő férfi. – Egyéb mondandó?

- Még három perc, és Castiel eléri a 45 perc hiányzást! – szólt közbe a fehér hajú lány, kisebb mosollyal az arcán.

,,Castiel”?! Kellően ritka név ahhoz, hogy megjegyezzem. Csak nem arról beszélt, akivel reggel találkoztam? Egy idősek lennénk?

   A mondat után alig pár másodperccel az ajtó nyílt, s az említett személy lépett be rajta. Tátott szájjal bámultam a Vörös megnyerő érkezését, aki lazán bevágta maga után a bejáratot.
- ’Reggelt! – köszönt, nem túl udvariasan.
- Castiel! 15 percet késtél! Mivel magyarázod ezt? – vonta kérdőre a tanár.

- Megálltam cigizni – rántotta meg vállait.
- Fiacskám! Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy eltűröm ezt a magaviseletet, mert te idősebb vagy a többieknél! Ha holnap is elkésel, mehetsz az igazgatóiba! Most pedig indulj a helyedre!
- Úgy terveztem – lépett az utolsó padhoz, majd hangos csörömpöléssel levágta táskáját a székre.
   Elkerekedett szemekkel figyeltem a jelenetet. Az első dolog, ami megragadt a tanárról, hogy mindenkit ,,Fiam”-nak hív. A második pedig, hogy valószínűleg nem túl szerencsés nála puskázni. Arról azonban sejtelmem sem volt, hogy Castiel is abba az osztályba jár, amelyikbe én.
- Rebeka, leülhetsz!  - szólt rám a tanár ingerülten, mivel percek óta csak álldogáltam, akárcsak egy fa.
Lehajtott fejjel lépkedtem vissza a padomhoz, s helyet foglaltam.
- Rebeka? Chh…– susogta Castiel.
- Castiel! Még egy megjegyzés, és indulhatsz is a folyosóra! – kiáltott rá a tanár.
Hm, igen kifinomult hallása van. Nem feltétlen előnyös, legfőképp ránk nézve nem.
   Rápillantottam a mellettem ülőre, aki óvatosan húzta ki a PSP-t a padból, majd ismét játszani kezdett.
Arra gondoltam, talán nem kéne nagy zajt csapnom magam körül, és akkor nem keverem bajba ezt a kockát, akit láthatólag semmi más nem köt le a kütyükön kívül.
   A tanár úr hamarosan elkezdte leadni az anyagot, a diákok legnagyobb sajnálatára. Naivak lehetnek, ha tényleg azt hitték, hogy az érkezésem félbeszakíthatja a matek órát, egy igen csak hirtelen haragú tanárral.
   Mivel néhány dolgot nem értettem - tekintve, hogy belecsöppentem egy teljesen új közösségbe, nem tudva, hogy hogyan tanítanak itt -, így az oktató gyakran rám nézett, s próbálta elmagyarázni a dolgokat. Ilyenkor mindig megrúgtam a mellettem lévő srácot, hogy pillantson fel a PSP-ből, ugyanis figyelnek ránk. Azonban felesleges volt gyakorlatilag kikoptatnom a cipője sarkát, mivel vérprofi már abban, hogyan tudja észrevétlenül leplezni függőségét. Egyetlen hirtelen mozdulat nélkül képes volt eldugni a játékot, majd a füzetére pillantani, mintha egész végig az órára figyelt volna… Azonban akármilyen agyafúrt is legyen valaki, képtelen válaszolni a kérdésre, ha nem számolta ki a feladatot.
- Armin, meg tudnád nekem mondani, hogy mi a helyes megoldás?
Néhány másodpercig fel sem fogtam, hogy a mellettem ülőt szólítják. Miután kapcsoltam, próbáltam óvatosan felé fordítani a füzetemet. A kezeim izzadni kezdtek a félelemtől, hogy lebukunk. Nem túl szerencsés kihúzni a gyufát valakinél, főleg nem az első napon. A lábaim megremegtek, s a szám szélét harapdálva vártam, hogy Armin a jegyzeteimre pillantson. A fiú oldalra nézett, majd felemelte a fejét.
- Három egész huszonöt század, tanár úr – válaszolt magabiztosan, pedig halvány lila gőze se lehetett róla, hogy helyeset állít-e.
- Így van! Akkor haladjunk is a következő feladatra. Menni fog, ugye Armin?
- Hogyne!
Képzeletben a fejemet fogtam, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy sejtelme sincs arról, miről tanulunk épp. Amikor a tanár hátat fordított, hirtelen átcsúsztattam a füzetemet az ő oldalára.

El sem hiszem, hogy ezt csinálom… Talán túl kedves vagyok.

- Mit művelsz? – ráncolta össze homlokát.
- Csak segítek – suttogtam.
- Akkor kezdheted, Armin - szólt a tanár.
A fiú hangosan felolvasta amiket a füzetemben látott. Még szerencse, hogy szépen írok. Egy-egy pillanatban elbizonytalanodott, azonban én nem tudtam súgni, ugyanis magam sem voltam biztos a feladatban.
   Mikor végzett, szinkronban sóhajtottunk. Egymásra néztünk, majd összemosolyogtunk.
- Köszi – suttogta halkan.
- Nincs mit.
Persze nem is ő lenne, ha ezután nem vette volna elő a PSP-t. Lehet ez kissé rosszindulatú, de nagyot nevetnék, ha megint felszólítaná őt a tanár.