Jégszív 10. fejezet

Sziasztok!

Hú, tudom, nincs mentség arra, hogy ennyit késtem, de tényleg sajnálom! Az iskola, a tanulás, és természetesen még rengeteg minden más. Sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem, sikerült beszereznem néhány rossz jegyet, amit ki kell javítanom, többet kell tanulnom, mint eddig, kevesebb időm is van.
Az őszi szünet alatt sikerült megjárnom a kórházat is, és sajnos nem csak általános kivizsgáláson voltam. Bizony-bizony, nem túl vicces az, mikor az ember lábára élével ráesik a korcsolya. De nem részletezném.
És mellékesen az sem volt vicces, mikor a fejezet írása közben a laptopom gondolt egyet - és minden előjel nélkül - fogta magát, és és kikapcsolt. És mivel elfelejtettem menteni - én bolond -, így elveszett minden, amit írtam. Olyannyira felidegesített, hogy sem erőm, sem kedvem nem volt akkor újraírni. Így sajnos ez a fejezet csak mostanra érkezett, tényleg sajnálom a sok késést.

De itt van, bizony, most rövidebb, mint a múltkori, de szeretettel hoztam nektek:) 

Nagyon nagyon nagyon köszönöm a több mint 3200+ megtekintést! Eszméletlen szám, köszönöm!:)

Mindenkinek jó olvasást és persze jó tanulást, mivel holnap sajnos vége az őszi szünetnek:(

Üdv.: Aryl <3

~10. FEJEZET~

VÁRATLAN TALÁLKOZÁSOK

Másnap kissé kialvatlanul keltem. Nem újdonság, mióta iskolába járok, minden napom hasonlóképpen kezdődik. Felébredek, lassan kikászálódok az ágyból, majd igyekszem időben elkészülni. Kissé monoton már, de sajnos nem változtathatok rajta. Iskolába járnom muszáj, és én is tisztában vagyok vele, hogy a javamat szolgálja. Viszont a péntek gondolata kissé feldobott. Végre jön a hétvége!

   Felkaptam magamra egy viszonylag kényelmes öltözetet, ami az idő szempontjából is megfelelő. A hajamat copfba kötöttem, egy gyors tusvonalat húztam a szemhéjamra, korrektorral elfedtem az apró bőrhibáimat, majd fogat mostam.

   Megetettem Armint - tudom kicsit hülyén hangzik, de a macskáról beszélek. Játszottam vele - vagyis inkább gyomrozásnak nevezném -, ölelgettem, bolondoztunk egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogyha nem indulok el hamarosan, akkor bizony elkések.

Az órák ugyan olyan szokásosan teltek, mint szoktak. Unalmas hatszor 45 perc ment el megint az életemből. 

   Miután vége volt az óráknak, bementem a többiekkel az ebédlőbe, ugyanis ők menzások. Hamar megállapítottam, hogy jól döntöttem, mikor nem kértem ebédeltetést a suliban. Eszméletlenül gusztustalan kaját kaptak, én pedig cseppet sem bántam, hogy kimaradtam belőle. A sültcsirkeszárny bőrén még látni lehetett apró toll pihéket, tehát nem volt rendesen leszedve róla. A látványa is gusztustalan volt, nemhogy a tudat, hogy mások ezt meg is eszik. Miután a többiek kijelentették, hogy a tegnapi paprikás krumpliból megmaradt burgonyát eszik ma is, azt hiszem az étvágyam is elment, pedig eddig igencsak éhes voltam. 

   - Honnan hoztál vizet? - kérdeztem Iristől, ugyanis egyedül ő előtte díszelgett.

   - Onnan oldalról. A polcon van pohár, mellette meg egy csap. 

   - Ja, hogy az egy csap! Én először piszoárnak néztem - nevettem el magam, majd ezt követően a többiek is. Az egyik osztálytársunk, Louis, annyira röhögött, hogy alig tudta megállni, hogy ki ne köpje az ennivalónak nevezett maradékot.

A délutánom viszont igen izgalmasan indult. Na, de kezdjük az elején.

A tegnap elhalasztott vásárlást áttettem mára, így ma órák után elindultam a városközpontba. Sajnálatos módon egyik osztálytársam sem tudott elkísérni, ugyanis nem értek rá. Meg különben is elég későn szóltam nekik róla. 

Felsüketítő zajjal suhant végig egy mentő az úton, amire csak egy fintor volt a válaszom. Értem én, hogy kell a sziréna, de miért ilyen rohadt módon hangosan? Tudom, tudom, persze csak költői kérdés volt. Ezen kívül az autók monoton zaja és dudaszója volt hang az utcán. Viszonylag egyedül baktattam az úton, igencsak kihaltak voltak a járdák, ami kissé szokatlan volt, de lehet, hogy errefelé ez szokványos. 

   A telefon épp a kezemben pihent, ugyanis üzenetet írtam anyának, hogy későbbre várjon, mert még be kell ugranom egy könyvesboltba. Az egyik kötelező olvasmányt kell megvennem.

   Gyakori szokásom a telefont babrálni, a lehető legtöbb alkalommal a kezemben van, mindig csinálok vele valamit. Épp a képeimet nézegettem, mikor elhaladt mellettem egy biciklis, minek hatására kissé megijedtem. Alapvetően is ijedős típus vagyok, utálom, ha hirtelen valaki mögöttem terem, a horror filmektől is parázok, ellentétben Dorotival. Ez a kis ijedség épp elég volt arra, hogy a mobilom kiessen a kezemből. Rémült arccal néztem végig, ahogy a drágalátos kis Blackberrym a vékony rácsok között egy pornyelő közzé esik. Esősebb napokon talán víz elvezetési célt is szolgál - ebben nem vagyok teljesen biztos.

   - Úristen - kaptam szám elé, majd a mélyedésben heverő telefont bámultam. A rengetek homok és szemét között lapult a létfontosságú kütyüm is, teljesen összemocskolódva. Az akna szerűség nem volt túl mély, egy kisgyerek vékonyka ujjai talán még át is fértek volna a rácsokon, és talán megmenthette volna a telefonomat. Az én kezem viszont egy kicsivel vastagabb a kelleténél, így nem volt sok esélyem rá, hogy beférjen. Nem is fért.

   Ideg beteg módon járkáltam, kissé hisztériáztam, elvégre ez egy drága telefon, nem árulnak minden sarkon, sőt! Próbáltam néhány eszközt keresni, amivel talán kiszedhetem, de nem mertem túl sokáig ott hagyni a mobilom. Felhívni nyilván nem tudtam senkit, és se egy fülke, se egy internetkávézó nem volt a közelben. A nyílt wifivel meg jelen esetben nem sokat értem, netképes eszköz hiányában. 

Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek! És még korán haza akartam érni... Mihez kezdek most?!

Bár a telefonomon van egy aprócska dísz, aminek a madzagjába ha sikerülne beleakasztanom valamit, akkor talán esélyem lenne kiszedni a telefont, de eddig még nem találtam a közelben botot, vagy ahhoz hasonlót.

   - Segíthetek? - szólalt meg a hátam mögött egy ismerős hangú fiú. Egy kissé ettől is megijedtem, de én mitől nem?

   - Lysander? Jól tudom, ugye? - fordultam meg, majd a felemás színű szemeibe néztem.

   - Jól. Mit csinálsz errefelé? Az út kelős közepén.

   - Nos, az a helyzet, hogy... hogy beleesett a telefonom ebbe az aknába vagy mibe. Innen próbálnám valahogy kikotorászni.

   - Az szép. Hogy sikerült?

   - Megijesztett egy biciklis és kiesett a kezemből, egyenesen be oda.

   - Tehetséges vagy.

   - Tudom - nevettem fel kínomban.

   - Na jó, lássuk csak - hajolt le az akna felé. - Nincs túl mélyen, de a kezed gondolom nem fér be a rácsokon.

   - Nem. Sajnos.

   - Próbáltad megemelni? - nézett fel.

   - Tessék?

   - Megemelni a rácsot. Elég jól látszik, hogy felnyitható.

   - Nos, nem. 

   - Viccelsz? Mióta ácsorogsz itt?

   - Még csak 10-15 perce.

   - De annyi esze... á, mindegy - legyintett kezével, majd visszafordulva az aknához, elkezdte felfelé húzni a csöveket. Kisebb erőlködés árán megmozdult, majd nemsokkal később sikerült felnyitni a tetejét.

   - Úristen, nagyon köszönöm! - húzódott hirtelen mosolyra a szám, majd odaugrottam, hogy megöleljem Lysandert.

   - Hé, óvatosan! Elesünk mindketten - vigyorgott ő is, majd benyúlt a telefonomért a kosz közzé, majd elkezdte egy zsebkendővel törölgetni.

   - Kivettem volna én... összekoszoltad az öltönyödet!

   - Á, semmiség. De legközelebb légy óvatos! - adta át a kimentett telefont.

   - Nagyon köszönöm, iszonyú hálás vagyok! Meghívhatlak valamire? Fagyi vagy egy tea? Kávé?

   - Nem, köszönöm. Épp Castielhez indultam. Már biztosan vár, nem szeretném túlzottan megvárakoztatni.

   - Ó, értem. Akkor talán majd máskor. De tényleg köszönöm, szólj ha bármit tehetek érted!

   - Rendben, észben tartom - mosolygott, majd hátat fordítva még intett egyet. 

Nem hiszem el, hogy ennyire ügyetlen vagyok. És azt sem, hogy volt valaki, aki pont a segítségemre sietett. Iszonyú nagy mázlim volt, az már biztos.

Ezután elmentem megvenni a könyvet amit szerettem volna, majd siettem is haza. Otthon játszottam Arminnal - mármint még mindig a macskával -, tanultam, majd elmeséltem anyáéknak, hogyan jártam délután. Kicsit leszidtak az ügyetlenségemért, de nem voltak túl mérgesek. Bár most is megkaptam, hogyha bármi baja lesz a mobilomnak, biztosan nem kapok másikat - annak ellenére, hogy ezt is saját pénzből vettem, de mindegy. 

Viszont péntek volt, méghozzá délután, iskola után. Egyszerűen imádom az érzést, hogy hétvége. 

   Este skype-oltunk Dorotival, miközben chateltem a többiekkel. Mindenki egyöntetűen szerencsétlennek titulált, amiért sikeresen beejtettem a telefonom az aknába. De lássuk be, igazuk van, én is annak tartom magam. Egyedül Castiel reakciójára lennék még kíváncsi, bár talán csak annyit mondana, hogy ,,idióta".

Teljes mértékben félek a horror filmektől, de Doroti rávett, hogy nézzem meg az egyik kedvencét, a Viasztesteket. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy ötször bénáztam el a nevét, és mondtam helyette viaszbábukat, aminek hatására már Doroti is szándékosan úgy hívta. Viszont olyan szinten vacakolt az internetem, hogy alig akart betölteni, ezért csak az első fél órát láttam belőle. Mondjuk az a 30 perc még egyáltalán nem volt ijesztő, maximum morbid - ha az állattemető közepén lévő földből kiálló női kéz annak számít. Mondjuk Dorinak is csak azért ez az egyik kedvenc filmje, mert (SPOILER) Paris Hilton meghal benne.

Az este további része nem volt túl izgalmas, beszélgettünk még egy ideig - barátnőmnek sikerült megtudnia, hogy a srácot, aki Castiellel szokott róla beszélni, Thomast, valószínűleg egy cseppet sem érdekli Doroti. Majd olyan éjfél körül elmentem aludni, mert lefárasztott a hét és igazán jól esett végre kipihenni magamat.

A szombat érzete egyszerűen csodálatos. Végre kipihenten kelhettem, semmi suli, semmi tanulás, csak tunyulás egész nap! Olyan boldogan indult ez a nap... miért nem maradt is az?

Miután felkeltem, az egyik félvállas, Anglia zászló mintás haspólómat kerestem, mert azt akartam felvenni. Régi szokásom össze-vissza hagyni a cuccaimat, valószínűleg most is a lenti szárítón maradt, mert anya kimosta. Ezért félig felöltözve - azaz hát fehérneműben - leindultam a lépcsőn, egyenesen a fürdőszoba irányába. 

   Az óra már kilencet ütött, ettől sajnos nem tudok tovább aludni, mivel hozzászoktam a korai keléshez. Sajnos a keresett pólót nem találtam meg, így csalódottan indultam ki a fürdőből, egyenesen a lépcső felé. 

   Hirtelen megtorpantam, amint ismerős alakot fedeztem fel magam előtt. Nem ijedtem meg, ez most más volt. Az eddig álmosságtól hunyorgó szemeim kikerekedtek. Nem hittem a szememnek, mégis hogyan kerülhet Ő ide, ráadásul pont akkor, amikor egy szál bugyiban és melltartóban ácsorgok a nappali kellős közepén.

   - Úristen! Armin! Te mégis mi a fészkes fenét csinálsz itt? És most? És... - fordítottam hátat, bár régen rossz taktika, így nem elől, hanem majd hátulról bámulhat. Csak úgy mellékes megjegyzés; a kockák a világ legperverzebb emberei.

   - Cuki a pizsid - nevette el magát.